Két félhalál

Régen történt. Már csak emlékfoszlányok derengenek fel, ha felidézem azt a nehéz időszakot. 19 évi házasság után önálló, közösen épített kertes családi házzal rendelkeztünk. S persze két szép gyermekkel. 16 és 8 évesek voltak. Egyik este lefekvés után nem akartam magam odaadni férjemnek, hisz tudtam már, hogy máshoz jár, esténként gyakran jött későn haza. Kisebb összeszólalkozás után megfogtam az ágyneműmet, s a közös ágyból "átvonultam" a másik szobába. Azt mondtam: míg vele igen, velem nem!
Így kezdődött. Ő akkor durván odavágta: akkor elválunk! Végre, épp itt az ideje! - volt rá a dacos válaszom.
Férjem azon az éjszakán azzal fenyegetett, hogy reggelre öngyilkos lesz. Meg is ivott egy fél liter szilvapálinkát, hátha attól "meghal". Másnap aztán megírta és beadta a bíróságra, hogy közös megegyezéssel válni szeretnénk. A békéltető tárgyalásra külön érkeztünk, de együtt mentünk haza, beszélgetve. Útközben mondtam neki, hogy nem adok 3 hónapot a válás után, és vissza fog jönni hozzánk. Hevesen tiltakozott.
Az az időszak, novembertől májusig valóban rettenetes volt. Naponkénti veszekedések, sőt verekedés is. Én, a törékeny 58 kg-os nő nekimentem a kisportolt 85 kilós férjemnek. Teljesen tönkre ment az idegrendszerem, s érthetetlen dolgokat is tettem. Egyszer a lányom valamit szólt, talán az apja mellett, mire én a nálam lévő kést, amivel a betegágyamon ülve éppen ettem, hozzávágtam. Szerencsére nem találta el. Idegösszeroppanással többször kerültem kórházba, viselve két karomon a férjem "ujjlenyomatait". (Például karácsonykor, még a nevem sem tudtam megmondani, s a merevgörcs miatt mozdulatlanul, kimeredve feküdtem gyermekeim legnagyobb rémületére. Így szállított be a mentő, amit nem ő hívott ki, hanem a szomszédasszony.) Egyszer pedig öngyilkossági szándékkal sok gyógyszert szedtem be, majd bezárkóztam a fürdőszobába. Ajtófeltörés, kórház, gyomormosás, idegösszeomlás. Orvosom akkor behívatta magához, de ő nem volt hajlandó szót sem váltani rólam az orvossal. A gyerekeket is csak a kórház kapujáig vitte el mindig. (Akkor nagyon dúlt náluk a szerelem.) Tehát mindent megpróbáltam, felkerestem a főnökét, aki el is beszélgetett vele.
Testvérbátyám is figyelmeztette, kivel már legénykorukban is jó barátok voltak, hogy ne tegyen engem egészen tönkre idegileg, inkább költözzön el a lakásból. Ő ezt megtette, elköltözött, de minden vasárnap délután jött hozzánk, néha még este is.
A kapcsolatuk viszont élt, megmondta, hogy csak vele tud boldog lenni. Az esküvőjük ideje is ki volt tűzve április 27-re.

A levél

Egyik este kisfiam elalvása után (lányom középiskolás volt, s kollégista), eszembe jutott egy ötlet, hogyan akadályozhatnám meg a házasságukat. Mindketten egy faluba valók vagyunk, ott is ismerkedtünk meg, ott esküdtünk, majd a városban építkeztünk, ahova beköltöztünk. A "kedvese" is abban a faluban élt, fiatalon megözvegyült, s a tanácsnál dolgozott. Mi pedig a Járási Hivatalnál; ő lakásügyi előadó volt, én a Művelődési Osztályon tanulmányi felügyelő. Már beszédtéma volt a kapcsolatuk a falunkban is, hiszen esténként - hivatalos gyűlésekre hivatkozva - rendszeresen kijárt hozzá. No, ekkor egy este pattant ki fejemből a levél ötlete: írok annak a nőnek. Mindenfélét, amit egy majdnem megbomlott agy kigondolni képes. Nem veszi el tőlem a gyerekeim apját. Nem fogja az ő gyerekeit nevelni! Nem! Nekem csinálta őket! Apa kell nekik! Megátkozom, megfélemlítem. S lelkem teljes gyűlöletével fogalmaztam két oldalt. Másnap feladtam feladóval ellátva. Idézet a levélből: "Nevezetes lesz az a nap a falunkban. A ti esküvőtök, és az én temetésem. Egy időben! Erről gondoskodom. Nem tudom a két árva hol fog állni. Az anyjuk koporsójánál, vagy az apjuk esküvőjén. Viseljétek az én szívből jövő átkom mellé a falu megvetését is!" Nagy, sűrű könnycseppek hullottak a levélpapírra, megpecsételve annak hitelességét. Reméltem, hogy a levél eredményt hoz.
Így is történt. Még a kikézbesítés napján elolvasták közösen, mert menyasszonya - az esküvő ideje már ki volt tűzve - azonnal beutazott a városba hozzá, s megbeszélték a dolgokat. Vissza is lépett a hölgy, mert megijedt. Aztán a férjem visszarimánkodta magát. Igaz, nem kellett nagyon kérlelni. Mikor megkérdezte, hogy visszajöhetne-e hozzánk, azt feleltem: én nem küldtelek el. Kérdezd meg a gyerekeket! Ők örömmel fogadták a hírt.
Még azon az éjjelen visszaköltöztettük az ideiglenes lakásából.
Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a befőttjeimet, kb. 20 üveget, ott találtam nála. Csodálkoztam is, s megjegyeztem viccesen: én nem kellettem, de a befőttjeim igen? Fogadkozott, hogy többet nem lesz más kapcsolata. Erre újabb 9 év következett együtt. Mivel a lakásunkat, míg én kórházban voltam, ő eladta, közben vettünk két lakást külön-külön. Aztán az esküvőjük elmaradása után tavasszal az enyémbe költöztünk. Az volt a tágasabb, és a város központjában volt. Az övét kiadtuk albérletbe. Négy évig szorongtunk ebben a két szobás lakásban, innen ment férjhez a lányunk. Mivel úgy tűnt, hogy végleg együtt maradunk, javaslatomra eladtuk a két lakást, s vettünk újra egy nagyot. Ott aztán ő ismét "biztonságban" érezte magát, s jelentkeztek a nőügyek.

Az óvszeres táska

Egyik szombaton fiammal, aki közben tizennyolc éves lett, s érettségire készült, el akartunk menni a város szélén lévő KGST piacra vásárolni a nagyobb kocsival, amit a férjem használt. (Két kocsink volt ekkor.) Ő éppen a tőlem régebben kapott autóstáskáját javítgatta, varrogatta az udvaron, s kipakolt belőle mindent a kocsi tetejére. Mi odamentünk az autóhoz, a fia meg kezdte leszedni a kirakott dolgokat a tetejéről, s viccesen megkérdezte: Anya, ilyen rossz minőségű óvszert használtok?
Velem semmilyet nem használ apád - válaszoltam zavartan. De ebben a pillanatban minden megvilágosodott előttem. Ugyanis a férjem hetente többször, minden második vagy harmadik délután hazajött 3 óra felé. A fogasról leemelte az autóstáskáját, s elment, mondván, hogy még ki kell mennie valahova helyszínelni. Foglalkoztatott már engem ez a délutáni hazajárkálása, de - én naiv - arra gondoltam, biztosan féltékeny, s így ellenőriz, hogy otthon vagyok-e. Gyanús volt, hogy nem a munkahelyi kulcsait tartja a kis táskában, mert akkor reggel elvitte volna. A táskáiba azonban én soha nem nyúltam! A zsebeibe sem. No, ekkor ismét beismerte, hogy van egy kapcsolata, s odajár délutánonként. Az estét mindig otthon töltötte, s nyugodtan, jó étvággyal megette az általam főzött vacsorákat, hiszen délután már "elintézte a dolgát".
Ekkor újra következett a külön szoba, a lakás eladása, két külön lakás vásárlása, vagyis a második válás, most már bíróság nélkül. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az ő fürdőszobájához én segítettem a csempéket kiválasztani, mert megkért, s a festőknek én mondtam el nevetve, milyen színűek legyenek a szobák.) Ő pedig segített minket elköltöztetni a fiammal a mi lakásunkba. Ő akkor falun vett lakást, de azt hamarosan eladta, mert az akkori barátnője nem költözött össze vele. De lett nem sokára új barátnő. És láss csodát! Pontosan a mellettem lévő lépcsőházban lakott tanácsi lakásban. Odaköltözött a férjem hozzá. (Egyesek szerint azért, hogy a közelemben lehessen, s szemmel tarthasson.) De én ettől a "közelségtől" pár hónapon belül nagyon rossz idegállapotba kerültem. A volt kocsim az osztozáskor az övé lett, a másik a fiamé. Mert nem volt lelki erőm az osztozáshoz, arra kértem a gyermekem, hogy amire az apja azt mondja, hogy kéri, azaz neki kell, válaszolja azt, hogy viheti. Szóval a volt kocsim minden este és hétvégén ott állt az erkélyem alatt. Néha lementem és megrugdostam, mert elmondhatatlan lelki állapotban voltam. Sokszor láttam, hogy a telkünkön általam ültetett rózsákat veszik ki a kocsimból. Közben névtelen levelek is vándoroltak a postaládákba. Egyszer szétválogattam a 28 év alatt készült fotókat, s egy dobozban levittem a kocsi tetejére. Áttelefonáltam, hogy vigye fel, szét ne ázzanak a képek. Persze a dobozba legfölülre egy olyan fotót tettem, amelyiken mi ketten fekszünk a franciaágyon nevetve. Gondoltam, hadd fájjon a szíve!

Utcasarki randevú

Már ezzel a nővel élt hónapok óta, mikor egyszer - épp egy új kosztüm volt rajtam - értekezletre mentem, s jött utánam az utcán. Utolért, beszélgettünk, majd egy sarkon megállva még kb. fél órát diskuráltunk. Ekkor kérdeztem meg, jól főz-e az élettársa, ellátja-e mindennel, tiszta, pedáns nő-e stb. Véletlenül kicsúszott a számon ez a kérdés is:
- És szereted?
- Én egész életemben csak a volt menyasszonyomat, és téged szerettelek - hangzott a válasz. (Mielőtt engem megismert, volt már menyasszonya.)
- Akkor miért élsz vele?
- Valakivel laknom kell.
Nagy elégtétel volt ez a lelkemnek. Éreztem, láttam a szemén, hogy igazat mondott, hiszen válaszolhatott volna egyszerűen igennel is. Ettől elgyengülve azt az ígéretet tettem neki, hogy ha már végleg "kiélte magát", s már nem lesznek nőügyei, én hajlandó leszek vele élni, gondozni, ápolni, ha kell. Ilyet is csak egy nő ígérhet!
- Nem lesz rá szükség - felelte rezignáltan.

A diktafon

Aztán csúnyán megromlott a kapcsolatunk. A fiunkat felvették egy budapesti egyetemre, miután itthon egy évig éjszakai műszakban dolgozott, mert az édesapja azt mondta, ha én nem bírom taníttatni, ne tanuljon, dolgozzon. Ő azonban a 4,8-es érettségije után csak tanulni akart. (Jelenleg a második egyetemi diplomáját szerzi.)
Szeptemberre bevásároltam mindent a fiamnak, hogy Budapestre a kollégiumba mehessen. Beköltözése után a 44 000 Ft-ot tételesen, számlákkal igazolva bementem a férjem munkahelyére, kérni, hogy fizesse ki a felét, s beszéljük meg, hogy a taníttatási költségek mindkettőnkre háruljanak, s ezért nekem ne, de a fiunk számlájára utaljon havonta valamennyi pénzt. Mivel akkor egy helyi újságnak is dolgoztam, a diktafonomat vittem magammal. Meg akartam tudni, miért ellenzi a gyermeke taníttatását. S szerettem volna, ha a gyermekünk is hallja az indokát. Így is történt. Idézem a magnóról: "Engem úgy fogadott el Julika (az élettárs), ha nem fizetek gyerektartást. Ha nem tudod egyedül taníttatni, ne tanuljon!"
Nem addig a\'! - gondoltam, s a bíróság hamarosan kötelezte, hogy utaljon a gyermeke számlájára "X" összeget. A lányomékkal még aznap meghallgattattam a magnófelvételt, amit azóta is őrzök, s összeverekedtünk. Mármint a férjemmel. Mivel ő is odajött a lányomékhoz munkaidő után. Szóváltást követően hozzávágtam az esernyőmet, majd később ő egy székkel agyon akart verni. Hiába. Intelligens, tanult emberek vagyunk!
De az érzelmek még mindig indukálták az indulatokat.
No, azóta ő nem tartja sem a lányomékkal, sem a szép három unokájával a kapcsolatot. Bár van telke, eladásra is terem gyümölcs, de egy darabot sem kapnak az unokák. Én a zöldségesnél például azt a cseresznyét veszem meg nekik, amit ő termelt.
Következmények
Egy kis városban élünk. Néha találkozunk az utcán, temetésen. Meg is szólítom időnként, beszélek vele.
Sajnálom őt, mert ennyi együtt töltött év emléke nem törölhető ki sem az agyból, sem a szívből a válással. Egyik emberből sem. Sok közös élmény válik fájó képpé mindkettőben. Sokszor nézegetem a közös fényképeket, nyaralásaink dokumentumait. Életem nagyobbik - s talán szebb - részét tükrözik. Fényképe ma is ki van téve a szobámban, s álmaimban gyakran ő a társam. Ilyenkor ébredéskor könny sója marja arcom.
Sajnálom őt, mert megvonta magától a három szép, tehetséges unoka szeretetét, amiből én nagyon sokat kapok.
Sajnálom, mert noha jó nyugdíja van, nem hívhatja fel a fiát telefonon, csak titokban, ha nincs otthon az élettárs. Ezt ő maga mondta el a gyermekünknek.
Igaz, csak hallomásból tudom, mennyire fáj neki, hogy az unokáit nem szeretgetheti, mert nem engedi az élettársa. Hát nem sajnálatra és szánalomra méltó sors?
Válásunk következménye gyermekeink és mindkettőnk vitathatatlan lelki sérülése. Nálam pszichoszomatikus betegségek alakultak ki, nála a szeretteitől való elzártság, s ebből adódóan bizonyára a hiány érzése is. Talán néha a boldogtalanságé is! Egy válás - úgy érzem - két fél-halált jelent, s egy darabjaira hullott, sokáig vérző családot. Harmónia, béke, nyugalom helyett sértések és sértődések sorozatát, halálig tartó lelki fájdalmakat. Mindezt mások okulásáért vetettem papírra, vállalva a lecsillapult érzelmek felkavarását.

Losonczi Léna
Rajzok: Szűcs Édua

Kapcsolódó anyag:

Odaát van az igazság!

Az oldal tetejére

Vissza a tartalomjegyzékhez