A legrosszabb házasság is kényszerből fenntartható

"Az összes szerető álomvilágban él"

Bár mostanában ritkábban szerepel a képernyőn, Havas Henrikről mégis állandóan beszélnek. Egyre-másra jelennek meg interjúkötetei, melyekkel lázban tartja a mindenre kíváncsi olvasókat. Az alábbi beszélgetés apropójául a Szeretők című könyve szolgált.

- A könyve óriási siker. Mindenki kíváncsi a benne leírt titkokra, izgalmasnak tűnik a szeretők világa, ugyanakkor, ha a közvetlen környezetünkben fordul elő hasonló, akkor megszakadhatnak baráti kapcsolatok, undorral beszélünk a szomszédról, átnézünk azon az emberen, akivel addig teljesen normális volt a viszonyunk. Miért van ez a kettősség az emberekben?
- Mert prűdek vagyunk.
- Ennyire egyszerű a magyarázat?
- Ennyire. Valamint álszentek is vagyunk. Ez főleg a nőkre vonatkozik. Ők is tudnak ám nagy beszédeket mondani, hevesen érvelni a hűség, a család szentsége mellett. Ehhez képest Budapesten a felmérések szerint megél ötvenezer prostituált. És mindenki úgy csinál, mintha ez nem volna. Ez egy ilyen társadalom. Nézzük meg például a homoszexuálisokat. Az angolszász országokban George Michaeltől kezdve a most lelőtt Pim Fortuynig mindenki abszolút természetesnek tartja, hogy felvállalja a homoszexualitását. Nálunk? Szinte már divat a fiatal srácok körében a homoszexualitás, ehhez képest mindenki hallgat. A közéleti személyiségekről, tévésztárokról, újságírókról mindenki tudja, hogy melyik nemhez vonzódnak, ehhez képest... Fiatal csitriket hülyítenek, összevissza hazudnak. Az volna a normális, ha kiállnának, és felvállalnák. Bár ez ellen is van érv. Nem tudom, egy pedagógus, egy rendőr, egy katonatiszt, egy médiasztár meddig bírná a munkahelyén. Ez egy idióta ország, ezért idióta módon kell benne viselkednünk. Mindenkinek.
- A Negyvenkilencesek című könyvében híres, ismert emberekkel beszélgetett. Majd jött az újabb kötet a Bűnről és bűnhődésről, melyben elítéltekkel készített interjúkat. S ezután írta meg a Szeretőket. Híres, majd hírhedt, végül átlagembereket szólaltatott meg. Akik azért mégsem teljesen átlagosak. Miért pont ezt a témát választotta?
- Az elmúlt huszonvalahány évben, mióta újságírással foglalkozom rengeteg olyan emberrel találkoztam, akiknek több énjük volt: volt egy a külvilág felé, volt egy hazai használatra, volt egy a barátoknak. Ezek az emberek rengeteget szenvednek. Ki ezért, ki azért. Egyikük homoszexuális, a másik prostituált, vagy éppen szerető. A legutóbbi két könyv között van egy kis hasonlóság. Ugyanis két olyan embertípusról szól mindkét kötet, akiknek kész van az élettörténetük. Aki börtönben ül, semmi máson nem gondolkozik, csak a saját életén: hol rontotta el, miért alakult így a sorsa, emellett rendkívül magányos. A szeretők szinte ugyanolyanok, mint a börtönben a rabok: nagyon sokat vannak egyedül, megállás nélkül az életükön törik a fejüket - miért nem lehetne másképp, miért nincs gyerekem, mi lesz velem, ha megöregszem, mi lesz, ha rájön a külvilág és még sorolhatnám. Hihetetlenül izgalmas mind a két embertípus. Nem is nagyon akartam őket zavarba hozni. Nem az volt a lényeg, hogy mindenféle keresztkérdéssel bombázzam interjúalanyaimat, és bebizonyítsam valamiről, hogy az nem úgy van. Az érdekelt, hogy melyikük milyen álomvilágban él. Az összes szerető álomvilágban él.

- Említette, hogy nem akarta őket zavarba hozni. De a szeretők esetleg zavarba hozták-e önt? Elmondtak-e valami olyan intim titkot, amire egyáltalán nem is számított?
- Nem. Engem már nem nagyon lehet meglepni. A szeretők rendkívüli módon vágynak arra, hogy valaki beszélgessen velük. Nincs kivel társalogniuk, csak önmagukkal tudnak beszélgetni. Nagyon fontosnak tartották, hogy végre valakinek elmondhatják legbensőbb titkaikat. Egy érdekes dolgot elmesélnék. Soha nem felejtem el: szeptember 11-én ülök az irodámban, éppen beszélgetek az egyik interjúalanyommal, aki éppen egy harmadéves egyetemista lány volt, akinek a barátja több, mint húsz évvel idősebb. Egyszer csak csöng a telefonom, hogy gyorsan kapcsoljam be a CNN-t, mert valami szörnyűség történt. Bekapcsoltam a tévét, és együtt néztük végig, hogy a második gép hogyan csapódik bele a World Trade Center tornyába. Láttam rajta, hogy oda se figyel. Megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye erről, nem borzalmas? Erre ő: "akkor most nem folytatjuk?" Láttam rajta, hogy fölfogja, de most neki nem az volt a fontos, hogy kitör-e a világháború, hányan halnak meg, hanem az, hogy a barátja bántalmazza, visszaél a szerelmével. Hihetetlen, hogy mennyire önmagukba tudnak fordulni ezek az emberek. Egészen elképesztő.
- A könyv megjelenése után nem sokkal vendég volt a Napkeltében Lakat T. Károlynál. Aki a szemére vetette, hogy miért írt egy ilyen könyvet, ezeket a történeteket bárki kitalálhatta volna otthon az íróasztalánál.
- Aki ezt olvasta, pontosan tudja, hogy ilyeneket egyszerűen nem lehet kitalálni. Az emberi fantázia nem lehet ilyen gazdag. Hogy lehet például olyat kitalálni, hogy egy országos hírű tudós, egyetemi oktatónő 37-38 évesen, aki tizenvalahány éve él házasságban, van két gyereke, otthon takarít, és egyszer fogja magát, s beül a gardróbszekrénybe. Magára húzza az ajtót, és ül a sötétben. Azon gondolkozik, hogy egysíkú az élete. Nehezen halad előre a tudományos pályán, a férje nem segít neki, elvész az otthoni munkákban. Az egész élete sivár, a férje unalmas és középszerű. Neki igazából olyan férfi kellene, aki az ő szellemi színvonala fölött áll. Valljuk meg, ez egy egyetemi oktató esetében nem akármi. Legyen jóképű, szellemes, olyan, akire felnézhet, ráadásul még az ágyban is legyen jó. Előveszi a Ki kicsodát. Kiír belőle nyolcvanhét nevet. Utána szisztematikusan feldolgozza a könyvtárban a nyolcvanhét nevet: ki milyen tudományágban, mit ért el, fényképet szerez be róluk. Végül az első helyen egy országosan ismert tudós marad, aki annyit szerepel a tévében, hogy szinte sztár. Másfél éves kapcsolatuk lesz. Kiderül, hogy a pasas egy nagy blöff. A tudományos életben nem tartják sokra, viszont ügyesen adja el magát. A második helyen egy intézetigazgató állt. Vele van együtt immáron tizenhét éve. Munkakapcsolat van közöttük, csak kongresszusokon tudnak együtt lenni, közösen írnak könyvet. A férfi hetvenvalahány éves, de nyaranta mindennap szeretkeznek. Ilyet ki lehet találni íróasztal mellett?
- A könyvben csak nők szólalnak meg. Férfiakra csak most nem volt kíváncsi, vagy egyáltalán nem érdekli a másik oldal?
- A nők sokkal szenzibilisebbek. A férfiak szemérmetlenül hazudnak. Önmaguknak és mindenkinek. A nagy többség hihetetlenül gyáva. Nem találnak szavakat, gyávák ahhoz, hogy egyáltalán végiggondolják a helyzetüket. A nők sokkal érzelmesebbek. Érdeklődnek a férfi iránt. Lelkük van. A férfiak alkalmatlanok egy őszinte beszélgetésre. A kocsmai handabandázáson kívül, amikor a nőkről van szó, részint hazudnak, másrészt hihetetlenül szemérmesek és prűdek.
- Egy másik magazinban olvastam egy önnel készült interjút, szintén a Szeretők kapcsán kérdezték. Ott a férfiakról azt mondja - amit már részben most is mondott -, hogy "gyávák, hazudozók, megalkuvók." Ilyet a legharcosabb feministák sem mindig mondanak. Miért ennyire lesújtó a véleménye férfitársairól?
- Több tucat telefont, több száz levelet kaptam, rengeteg nővel beszéltem. Tudok általánosítani.
- Azt is mondta továbbá, hogy "ezek a férfiak azért vannak gúzsba kötve, mert van egy életképtelen feleségük, akiket nem tudnak elhagyni..."
- Gyakran.
- "...és, ezek a nők azon kívül, hogy gyereket szültek nekik, teljesen alkalmatlanok minden másra. Egy villanykörtét nem tudnak kicserélni." Ezek a "gúzsba kötő" feleségek nem hibásak egy kicsit abban, hogy férjeik szeretőt tartanak, elgyávulnak mellettük, hazudoznak nekik?
- De. Bár azt fontos leszögezni, hogy szeretőt elsősorban a közép- és felső- osztályba tartozó férfiak tartanak. A többieknek nincs sok esélyük: adott időpontban járnak dolgozni, nem tudnak az irodából, a munkahelyről kimenni, anyagilag sem engedhetik meg maguknak.
- A könyvében nem egy olyan írás van, amelynek szereplői, nem az ön által említett osztály tagjai. Az egyik írásnak a címe is az, hogy Munkásszálló-szerelem.
- Ez nagyon ritka. Egyébként, ha már itt tartunk, most a prostituáltakról írok könyvet, és a lányok mondják, hogy náluk sokkal olcsóbb egy-egy este, mint tartani egy nőt. Magyarországon az emberek többsége nem engedheti meg magának, hogy kitartson egy nőt: lakást vegyen vagy béreljen neki, ruházza, lássa el költőpénzzel, vegyen neki autót, fitness- és szoláriumbérletet; ezek nagyon drága dolgok. Épp az a szomorú, hogy nem tarthat bárki szeretőt. Nem lehet. A lányoknál fél óráig tart a dolog és el van intézve. Sivár az egész. Magyarországon szembe kell nézni azzal, hogy a legrosszabb házasság is kényszerből fenntartható: nem lehet két kisebbre cserélni a lakást, nincsen mobilitás.
- Ezek tipikusan magyar problémák? Van-e valamilyen információja a más országokból?
- Ha leemelek egy lexikont a polcról, és kikeresek belőle egy nem is túlságosan ismert tudóst, vagy bármilyen más híresebb embert, akkor azt olvashatom, hogy öt-tíz helyen is lakott már az adott országban. Sokkal mobilabbak az emberek. Bevált dolog, hogy egy munkavállaló négy-öt évente munkahelyet vált. Nálunk még mindig a szocializmus működik ebből a szempontból. Mindenki ott marad, ahova születik. A társadalmi mobilitás lelassult.
- Említette, hogy elsősorban a felső- és a középosztály engedheti meg magának, hogy szeretőt tartson. Szavaiból azt is kihallom, hogy a szeretőtartás elsősorban a nagyvárosi tehetősek kiváltsága.
- Beszélgettem jónéhány nővel, akik falun, kisvárosban laknak. Esélytelenek arra, hogy szeretőjük legyen. Egy vidéki pedagógusnak, akinek nem sikerült a házassága, vagy még férjhez sem tudott menni, esélye sincs arra, hogy kapcsolata legyen. Ők a legnyomorultabbak.
- Egy kérdés erejéig visszatérnék a "gúzsba kötő" feleségekhez. A könyvben egy-két helyen megemlítik a szeretők, hogy ezek a feleségek telefonon, levélben zaklatják őket. Ez a zaklatás fajulhat-e tettlegességig?
- Nem jellemző. A nők jelentős része kerüli a konfliktust. Ahogy a népi mondás is tartja, egy okos asszony a kötényével mindent eltakar. A nők az utolsó pillanatig védelmezik az "állásaikat": zsarolnak a gyerekkel például. A férfiak részint anyagi, egzisztenciális okokból, másrészt pusztán félelemből nem mernek belevágni a dolgokba. A szeretők lelkük legmélyén erkölcstelennek tartják azt, ami velük történik. Nincs erejük váltani. Ezért aztán nem nagyon törekszenek arra sem, hogy gyereket szüljenek.
- Azokkal, akik megtartották, és megszülték a gyereket, hogyan bántak a férfiak?
- Nagyon változó. Valamelyik egy-szerűen eltűnik, letagadja azt is, hogy valaha is ismerte a nőt. Ritkább eset, hogy vállalja, és anyagilag támogatja szeretőjét.

Szakács László
Fotók: Kaiser Ottó

Az oldal tetejére

Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a nyitólapra