Egy elvált nő naplójából

Valóságaim

(részletek)

1997. jan. 31.

Van egy fickó a 9-es trolin, fiatal, szimpatikus kinézete van... Színtiszta ártatlanság, imád olyankor utazni, amikor tömeg van, hátulról egészen szorosan rátapad az emberre. Mivel többszörösen visszaeső volt, ma reggel rászóltam: "Uram, ha ön nem ezen a vonalon utazna, nekem nem is lenne nemi életem". A férfi elpirult, a környező emberek röhögtek: tragikomikum, hogy halálkomolyan gondoltam... És lőn az egész nap ilyen. Néha olyan izé vagyok!

febr. 2. vasárnap

Még nem írtam naplót, de tizenhét éves voltam, amikor a nagy szerelmem elhagyott, na persze, megesik ez másokkal is, de én még hónapokig irkáltam neki, minden este nekiültem és halálos komolysággal összeírtam két ánégyes oldalt. Sose adtam föl a leveleket, nem is akartam, fogalmam se volt miért kell minden este írni valakinek, aki sose fogja olvasni a sorokat, de mégis kellett, olyan rettenetesen fájtam, hogy arra is képtelen voltam, hogy szavakba fogalmazzam a fájdalmam. Csak ültem mindenféle könyvek halmazában és összeollóztam József Attila, Radnóti, Csorba, Pilinszky és a többiek legszebb és számomra legigazabb szavait - hogy az isten és a költők bocsássák meg nekem a tolvajlást! -, no, olyan megható írásokat kerekítettem az egyvelegből, hogy a szívem szakadt meg saját árvaságomon. A leveleket még férjhezmenetelem után is őrizgettem egy fiókban, férjem nagy féltékenységére, aki sose kapott ilyen spirituális remekműveket, de aki beérte a tejfölös töltött káposztával is.

febr. 3. hétfő

Hát ez az, az ilyenek miatt ír az ember naplót, mert különben verset írna, vagy ilyesmiket. Ma egész nap mintha megvesztek volna az emberek. Reggel a trolivezető leordított egy kismamát, a boltban a pénztáros rosszul adott vissza, elnézést kért, amiért tévedett, de a kedves vevő az őszinte megbánás ellenére, lerohadtfasiztázta; a postásnak ellopták a biciklijét levelestől együtt a ház elől, nyilván ünnep van... az arcátlanság ünnepe, akkor már inkább legyenek hétköznapok. A rossz valahogy kíméletlenül bemocskol mindent, este már nekem is kedvem lett volna valami gonoszságot csinálni, például belepisilni az uszoda vizébe.

febr. 5. szerda

Naplóterápia, ez az, ha már a szonettek nem mennek... Már két hónap óta munka nélkül vagyok, ez is egyfajta élet, amit föl kell próbálnom, de meglehetősen rosszul áll, slampos és egyáltalán nem is találok egy igazi feladatot. Eddig kész lettem volna már valamiféle kompromisszumocskákra, de nem, kiderült, hogy a főnök csak egy magacsinálta kisstílű fajankó, aki éppen attól szállt a mennyekbe, hogy ráíratta a névjegykártyára, hogy ügyvezető igazgató, sőt, manager direktor és persze képtelen megkülönböztetni a lojális, szívét lelkét odaadó munkatársat az ingyen rabszolgától, akinek négykor felragyog az arca és kihullik a kezéből a toll... Vagy nem is akarja, na ne, akkor már én legyek igényesebb, ne legyen már mindegy, ki a főnököm. De még csak úgy van, hogy kávé után rendre visszacsoszogok a szobába, felhangosítom a rádiót, hogy eljöjjön a világ hozzám, ha már én nem megyek hozzá, nem, nem megyek, mert nem hív, kevesek vagyunk már egymásnak, - vagy túl sok, ez az igazság, ezért havonta ad egy (számára!) méltányos összeget, csak hogy ne zavarjam, és hogy mit csináljak?, hallgassam és nézzem a nagyok játékát, a nagyokét, az okosokét, az ügyesekét, hogy ettől a cirkusztól nem vidulok fel?, na és?, kit érdekel?, hát erre játszottak.

márc. 5. szerda

Nem írtam majd' két hétig, már bántam és utáltam az egész naplóhistóriát, miért kell még végig is gondolni azt a sok szart, amit végigcsinálok, pont elég azt megélni, folyton azt hajtogattam, hogy na és mit segít, vége lett a job-club-nak, hát most sokkal jobban érzem magam, jól van, végigszenvedtem, végül is megérte. VAN MUNKÁM. Rohanhatok. Kicsapom a hűtő ajtaját... nincsidőnincsidőnincsidő. Kikapom a tegnap esti maradék rántottát, bekapcsolom a rádiót, rosszhírekrosszhírekrossz-hírek (akárcsak tegnap, akárcsak holnap) Elkésem?, lekésem?, a konyhaasztalon morzsa, egyetlen mozdulattal letörlöm, rohanás, az ajtót bevágom, kulcs a zárba, lassan fordítom el, ennyi időt loptam magamnak, most bezárom a múlt éjjeli álmom és az azelőttit is: bezárom a csendet.

márc. 8. szombat

Nőnap. Koljától kaptam képeslapot. Biztosan tegnap érkezett, azután hogy belekukkantottam a postaládába. Hogy tudta így időzíteni? Ilyen tökéletesen!? És még mindig? Nem tud szabadulni a kommunista ünnepeitől? Már vagy 5 éve él Amerikában, de azóta is küld képeslapot nőnapra. Sose felejti el. Senki más nem küld már, de ő hihetetlen állhatatossággal. A nőnapoknak akkor lesz végleg vége, ha majd ő is elfelejti. Már minden emléke elmaszatolódott, egyetlen ölelésére sem emlékszem. Csak és kizárólag az együtt teázásaink képe maradt meg, mint egy szögre akasztható falikép (majd leveszem, ha ez se kell) és a tea illata, íze, no és a gesztusok.
Kedves Magdi...
Kedves Kolja...

márc. 11. kedd

Érted te ezt?, értheti ezt valaki is?, az ember fölébred, és nincs mellette valaki, aki megfogná csípőjét, elmegy dolgozni, dolgozik, és ahelyett hogy élne valami rendesebb életet, számlákkal, fizetni valókkal küszködik, ideges, nem tud aludni, előveszi a kis barnafedelesét, téged, mert nincs aki megfogja a csípőjét, és beleírja, hogy reggel se volt és estére se lett senki, aki megfogja a csípőjét.

márc. 16. vasárnap

Várgesztesre fogok menni, végre valami említésre méltó, érdemleges, valami durr ezekben a nyamvatag napokban. Amikor a vonatjegyért villamosoztam a pályaudvarhoz, találkoztam egy régen látott ismerősömmel, Katival. Valaha szép volt. Ez még romjaiban is látható. Hosszú haja olyan szőkére volt festve, hogy szinte fehér volt már, nem is szőke. De lehet, hogy volt ebben ravaszság, végtére is a negyvenötöt is átlépte. Izgalmas kreol bőr, meleg barna tekintet, keskeny orr, keskeny, rózsaszínűre festett száj. Átlagos termetéhez kissé gömbölyű formák, nem, nem telt, valami olyasmi, amit jó végigsimítani, mert tudod, hogy igazán nő. De van valami patinás, valami tradicionális, valami múlt idő az egész nőben, amely korát meghazudtoló dinamizmusával ellentétben áll. Az ilyen embereket szoktuk figyelni a villamosmegállóban. És ezek azok a nők, akiket nem tudjuk, miért figyeljük ilyen kitartóan és mohón készen arra, hogy kilessük titkait. Ecce homo. Valaha okos is volt. Hát a kicsinyes dolgok felőrlik az intellektuális vonásainkat is? Tudta, vagy úgy hozta a sors, de több nyelvet megtanult: oroszt, németet, szerbet, szlávot és kis angolt is. Oroszul tudni kicsit csoda is volt. Annak ellenére, hogy éppen orosz!, amelynek csak kevésbé praktikus részét ismerhettük volna, ha. Nyelvet tudni annyit jelentett, hogy a hetedik szoba ajtajában állhattál, és titkok tudója lehettél. A nyelv - az igen - lehetőség volt arra, hogy utazhass idehaza és odakinn, dicsőséges testvéri delegációval vagy gulyásturistákkal mosolyogva végigcaflass a városok előre meghatározott pontjain, és hálaként zsebre tehess egy-egy jobbfajta szájrúzst, vagy nylonharisnyát. Elutazni pedig annyi volt, mint egy párás, fülledt délután frissítőfürdőt venni, még akkor is, ha a környező országok vöröslobogós világa alig különbözött a miénktől. A külföld az külföld. Más a nyelv, mások az árak, - itt ez, ott az olcsóbb és micsoda tekintély volt egy vörösoktóberes cucc helyett egy madeinDéDéeR-es holmi, egy román orkán kabát, egy lengyel maskara készlet. A külföldi az külföldi. Az jobb. - Hej micsoda élet volt! Hosszan és lelkében mosolyogva mesél egy líbiai úrról, aki németül tett neki szerelmi ajánlatot és ő angolul (gondolom, szőke loboncát büszkén és extravagáns mozdulattal hátravetve) utasította el. De hát csak ennyi!!! Hiába pipiskedett, a cipő - hajaj! - jól beleragadt a mindennapok sarába. Végül csak abból élt, hogy kiadta belvárosi lakásának egy részét albérletbe egyetemista fiúcskáknak. Egy múlt időbe tett házassággal és két felnőtt fiával a háta mögött - és ki vetné meg érte!?, - a jelen örömei között kapirgált valami neki való lim-lomért - , hát istenem!, itt-ott már a negyveneseknek betudható "mindegyérzéssel", az egykori dívaságát visszaidézve le-lefeküdt egy-egy szépreményű lakótárssal és... hát istenem egy l'amournak véletlenül sarja támadt, egy arab származású orvostanonc és saját óvatlanságában született gyermek személyében, akit még a helyzetén kívül azzal is büntetett a sors, hogy az Arcsibald nevet kapta. Persze, hogy magára maradt a szabados élet édes-kesernyés jutalmával, de képes volt önmagával is elhitetni, hogy minden a saját akarata szerint történik. Pedig már semmi se volt úgy. A késői szülés sok komplikációt okozott, a kilenc hónap felélte egykori szépségét, reményeit, és Arcsibald is lassabban és nehezebben fejlődött fizikailag és szellemi szinten is, mint kortársai. Beteges is volt, és ha már ilyen rondaszürke lett az élet, gyötrelemmel teli, csak egyetlen lehetséges megoldás létezik: átfesteni a valóságot, hogy tessen. Tizennégy év óta olyan kitartóan csinálja, hogy most már tényleg elhiszi, hogy Arcsibald, aki iskoláit nehezen végzi, egy különleges és nagyon speciális gimnáziumból átsétál a jogi egyetemre és bojtos díszsapkában és talárban lép majd onnan ki, és ő könnyes szemmel és boldogan ölelheti keblére, - tényleg elhiszi, hogy egykori tudása és prioritása a birtokában van még, csak most "átmenetileg" nem dolgozik. Tényleg elhiszi, hogy Arcsibald útlevelét azért adják ki Pesten a béemnél, mert az útlevelek kiadását megszigorították a gyerekrablások miatt. Mikor ezt megcáfolom, akkor azzal érvel, mintegy folytatva az előző hazugságot, hogy Arcsibaldot az apja el akarta raboltatni, pedig még néhány perccel ezelőtt azon sajnálkozott, hogy az apja egyéves kora óta nem is látta a gyereket és miközben leszállni készül a villamos végállomáson, és számtalan nylontáskáját próbálja két keze között elosztani, még elmondja, hogy nagy pakolászásban van... szeretné kiadni a lakás egy részét albérletbe, mert muszáj megtoldani a csekélyke jövedelmüket.

ápr. 2. szerda

Fölhívott egy lány a múltkori társaságból, Évának hívják, azt találta ki, hogy lógjunk ma este a városban. Hát jobban szeretem előre tudni a programjaimat, de hát istenem, muszáj mindig ragaszkodnunk az elveinkhez?
Találkoztunk, mászkáltunk a Kárász utcán, nézegettük a kirakatokat, nagyon csinos volt, ki az istenharagja gondolta, hogy nekem öltözik ki, egészen meglepődtem, mikor azt mondta, hogy leszbikus, dumáltunk mindenféléről, legtöbbet persze a leszbikusságról, hát még most is azon gondolkodom, hogy a fiú vagy a lány szerepet szánta volna nekem, nem tudom, de szinte rögtön kiderül valakiről, hogy nem teljesen normális, defektes, bár defektjeinkben különbözőek vagyunk, de különbözőségében is egymást vonzó az abnormitás, így aztán vigyázni kell, mert a számtalan variáció bármelyik csapdájába beleeshetünk.

ápr. 24. csütörtök

Minden nap ír az a fickó az interneten, G., néha ugyanazon a napon több levél is érkezik, G., na neee?!, deee, csak nem esek bele egy ilyen csapdába, csapdába?, G., ki tudja, nem engedhetem meg magamnak az előítéleteket, legfeljebb kis kaland, már az is valami... csak a lehetőségeket végiggondolva is erotikus gondolataim támadnak, kamaszos lelkesedéssel fogdosom a pizsamám, pedig még csak ugratjuk egymást... G.
De még mindig duzzogok. Azt írja, kezdjük előröl, kérdem honnan.
Hát a sárga tulipántól. Csak pislogtam, miféle sárga tulipántól. Nézem, gift attached. Egy kaktusz. Egy virágzó kaktusz. Egy lila kaktuszvirág. Mosolyogtam.
Kicsit gyenge a botanikai ismereted, - írtam vissza.
De abban a minutumban egy professzor egy csokor sárga tulipánt hozott be és "Magdika ezt magának küldik" szavak kíséretében a kezembe nyomta, a kolleganőim csak néztek, én is csak néztem; tök ciki volt. Kérdeztem kitől, de nem tudta megmondani, egy hölgy a folyosón kezébe nyomta, hogy adja át. Ki küldte? Tanácstalan vagyok. Nézem a cédulát rajta "G." G. Csak nehezen esett le a tantusz. Én tiszta hülye vagyok.

ápr. 26. szombat

És megint az internetes fickó... Telefonáltunk is, fátyolosan mély, férfias hangja van, nem, nem lenne jó, ha elindulna a képzeletem. Korai még... korai? Istenem, talán a lányaimnak lehetne ez a példabeszéd, már jó régen szakítottam Jánossal, kiheverhettem, aztán volt még... alkalom, mondjuk így, mindent a napló se bír el... Nem panaszkodok, mert a végén könnyé válik a tinta.

máj. 2. péntek

Ó azok a régi barátok... A barátok, azok barátok, de a régi barátok...!, írásjelek egy szövegben, nélkülük érthetetlen lenne a lényeg. Ők a hétköznapi ünnepek. Laci hívott, egy majdnem elfelejtett, száz éve nem látott régi barát... olyan, akinek az ember már lelkiismeret-furdalás nélkül mondhatja az ember, hogy "öregem". A szokásos: megnősült, átköltözött az ország túlfelére, Sopronba. Holnap jön valami konferenciára. Szállodát kellett foglalnom neki. Nem is érek rá, készülődöm.

máj. 4. vasárnap

Anyák napja. Mami, mami olyan ritkán veszek neked virágot. Ám legalább gyakran megpuszillak. Neked elég. Te olyan kevéssel beéred. Akkor se lennének rossz gondolataid rólam, ha virágot se kapnál. És így mindig megbékülök azzal az érzéssel, hogy bármit is adnék, az túl kicsi, túl jelentéktelen.
A gyerekeim már reggel megköszöntöttek, alig ébredtem föl, tavaly még énekeltek is egy dalt a virág mellé... most csoki volt a dal helyett... Kezdenek fölnőni. Minél inkább kijut az ember a gyerekkorból, annál kevesebbet énekel. Valakiben minden muzsika elnémul. Na most rohanok...

máj. 5. hétfő

Hmm. Gyűlölöm a hotelszobákat, minden csókot idegenné tesznek, gyűlölöm a kulcscsörgést, mert a zárt ajtókra emlékeztet, az apró szállodai szappanokat, amelyek minden édes ölelést büdösre mosnak, mert nincs nálam soha fésű, és mindig van egy rossz helyre szerelt tükör, vagy egy rossz helyre állított éjjeli szekrény, egy lámpa, amit szívesen felborítanék, mert a recepciós leolvassa az arcomról az orgazmusaim számát, mert a szobaasszony a lepedőről tudni fogja azt, amit én: az élethez minden túl kevés, de jobb híján szeretősdit játszottunk.
Hát persze... minden a dolgok rendje szerint: sablon.
- átgürizett évek,
- 1 db régen ráunt megunt elunt feleség,
- 2 db gyerek,
- 1 db tűrhető anyós,
- 1 db nehezen megszerzett egzisztencia,
- az egykori álmok: elveszve,
- helyette: 1 db autó, ami még gurul,
- 1 db ház, ami folyton felújításra szorul,
- idő: ami soha nincs.
Azt mondja egyre nyugtalanabb, ahogy telnek az évek, egyre többet dohányzik, (néha már iszik is), a családi békére ügyelve, ha alkalom adódik, megcsalja a feleségét.
Szeretkeztünk. Többször és hevesen, mintha egy nem létező érzéssel akartam volna megvigasztalni őt mindazokért a dolgokért, amiket tőlem függetlenül szenved el. Féktelenül sokat szerettük egymást. Mintha minden unott estéjéért rajtam vett volna elégtételt.

máj. 12. hétfő

Nő voltam. Reggel fél órát töltöttem a tükör előtt - tényleg, ott miért nem jut eszembe Ji King vagy Konfuciusz?, - vörösre rúzsoztam a számat, és amit találtam, magamra aggattam. Úgy éreztem magam, mint egy török bazár, - és persze úgy is néztem ki, ...egy negyvenéves nő, aki vörösre rúzsozza a száját, hogy húszévesnek nézzen ki, hajszálra úgy néz ki, mint egy negyvenéves nő, aki vörösre rúzsozza a száját, hogy húszévesnek nézzen ki.
Persze bárkivel találkoztam, nem hagyta szó nélkül, - "juj de jól nézel ki", "na mi a szösz?"
Délben már nem volt fülbevalóm, mert csilingelt és kivettem, és mert húzta lefelé a fülemet... Éljen a nőiesség!, a harisnyám kiszakadt, sántítottam a magas sarkú cipőben. Mindennek ellenére mosolyogtam, mosolyogtam, mosolyogtam.

máj. 13. kedd

Elmentem a tesómhoz. Már régóta esedékes volt. Tulajdonképpen a márvány fürdőszobáját akarta megmutatni. Ott álltam kardigánban, táskástól a folyósón és azt kellett hajtogatni, hogy hű, de baromi jó, miközben ő csak mondta, mondta, mondta, hogy ide ezt, oda azt, ez ennyi volt, az annyi, de még ez kell, meg az kell... végre leültetett és megkérdezte kérek-e kávét, nem kértem, ő mindenesetre megmérte a vérnyomásom, a vérnyomásmérőt a múlt héten vette tízezerért, itt volt a legolcsóbb, akciós vérnyomásmérővásár, azt mondta magas a vérnyomásom, nem hitte el hogy kutya bajom, nem szédülök. Aztán jött a szomszédasszonya és annak is elmondta hajszálra ugyanezeket, neki is megmérte a vérnyomását, szerintem nem is vette észre mikor jöttem el...
Nem, nem bánom, hogy nincs márványos fürdőszobám, mindig a terrakottában gyönyörködnék platóni igazságok helyett, amit szintén csak márványmentes fürdőkben lehet olvasni.
A tesóm, Ildikó meg én éppúgy különbözünk, mint a fürdőszobánk.
Ő szőke, kékszemű, kövér - piknikus skatulya, én barna, barnaszemű, sovány - szkeptikus skatulya.
Egyformán zűrösen kezdtük az életünket. Aztán én hopsz, egy ugrással benn voltam a sorban akár a többiek, ő nem. Akart ugyan, de nem bírt. Kirúgta A.-t majd beédesgette az ágyába B.-t, aztán kirúgta B.-t és beédesgette az ágyába C.-t. Nem, nem, nem volt kurva. Nem. De nem lehet szemléletesebben leírni. Pistát egy újsághirdetésen keresztül ismerte meg, horgász-szerelem, - már mindketten túl voltak ezen s azon, de valahogy mégis nagyon nehezen szoktak össze. Szinte naponta veszekedtek. Mára mindketten beleszelídültek. Gyerek nincs, helyette van egy kutya. Pista egy szőrős, nagydarab, napbarnított fickó, két négyzetméteres kőművestenyerekkel, folyton sör van előtte, ez a kép úgy hozzátartozik, mint Mona Lisa-hoz a mosolya, imádja a szerencsejátékokat, Ildikóhoz képest mindig a kisebb halat fogja, és dohányzik, minden szónál egy hatalmas füstgombóc bukik ki a száján... övé a távirányító örökös joga... a papás-mamás klasszikus férfiértelmezése.

máj. 17. szombat

"Felébredtél? Hogy aludtál? Mit álmodtál? Ide ülhetek melléd? Mesélj. A kávé kész, mindjárt behozom. Utána elmegyünk reggelizni. A piacra. Oda a halashoz, tudod, ahol azok a tengeri mindenfélék vannak. Az ilyenkor már süti a scampi-kat. Azt. Fokhagymás szósszal. Veszünk hozzá egy baguett-ot, még meleget, persze, hozok az olasztól egy üveg könnyű kis száraz fehérbort és kiállunk valamelyik bódé mellé. És csak úgy, ujjal mártogatjuk a még forró scampikat a fokhagymásba. Közben elmesélem én is, mit álmodtam. Utána letörölöd a bajuszomról a szószt, én elkísérlek a 9-es trolimegállóhoz, kapsz egy fokhagymás puszit és megyünk dolgozni. Ha beérsz, küldjél nekem egy email-t, hogy tudsz-e on line lenni. Összecsörgünk, és egy jót ledumálunk. Hiszen annyi mondanivalónk van még... G."
Most már olyan mértékben tart bűvöletében G., hogy nem vagyok rest és otthon is internetezek. Ennek következménye a telefonszámlában lesz majd érzékelhető, de nem számít. Nem számít semmi. Íme:
Egy férfi, akinek van fantáziája?
Egy férfi, akiben van költészet?
Egy férfi, akiben van erő, és dinamizmus?
Igen, egy férfi, akinek van fantáziája.
Igen, egy férfi, akiben van költészet.
Igen, egy férfi, akiben van erő, és dinamizmus.

máj. 25. vasárnap

Hát akkor welcome a régi életemben. Wow! Ha egy hőlégballon felszáll, onnan már nem lehet kilépni... sárga-tulipán - szép szavak - mézesmadzag - mindegy az, a szerelem olyan, mint a szappanbuborék, ámulatba esek, mérhetetlen vágyódással figyelem, nyúlnék érte, majd meg pusztulok, hogy elérjem... már-már mozdulok, ...de félek, és okkal, ha hozzáérek, elpattan... és az arcomba pattanó csöppek visszabillentenek a valóságba... na így van, már benne vagyok... szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem... egy férfi, egy férfi, aki király, és aki úgy fogta a kezem, a derekam, a csípőm... igen, a férfi, akit nem úgy kell összekeresgélnem, hanem ott van, érzékeled teljes 186 centis férfiúi valóságában, és amelynek következtében a szó nemcsak átvitt de tényleges értelmében is fölnézhetsz rá... ez mézesmadzag - istenem, miért teszed ezt...? Elment. Nem sírtam. Nem sírhattam, erősnek kellett, hogy lásson. Ő a király, és aki sír, aki gyönge, az nem ér a királyig. Lefogadom, hogy csak nekem nehéz, lefogadom, hogy azért nehéz, mert nő vagyok. Van egy kis tanyája a környéken, fészek, helyes kis fészek. Este tüzet gyújtott a ház mellett, szalonnát sütöttünk, és egy egész üveg bort ittunk meg. Az ég csillagos volt, az este csendes. Jó volt nézni a Férfit, ahogy aprítja a fát, hallgatni a pattogó tüzet, érezni a sülő szalonna illatát, és jó volt bizseregni a piros illatos bortól és vágyakozástól. Ilyenről, pont ilyenről álmodtam, aki fát aprítva nem esik össze sóhajtozván a harmadik fejszecsapás után, arra, aki úgy és pont úgy tudja megfogni a derekam, ahogy ő. És most hogy megjött, hogy itt van, hát alig merem azt hinni, hogy a csoda megtörtént. Kaptam egy pici aranymedaliont, amiben egy icipici filctollal festett sárga tulipán van. Teljesen meghatódtam. Olyan ritkán kapok ajándékot. Ez pedig olyan volt, mint egy jegyajándék. Gondolj-rámvirág.

máj. 27. kedd

G. írja: "Délután nem találtam helyemet, átmentem a görög vendéglőbe, ittam egy sört, figyelem a jövő-menő vendégeket. Szeretem az embereket. A 2-3 éveseket, akik keresztbetett vagy lóbáló lábbal ülnek a székükön, és egyenként veszik ki a rizsszemeket a köretből, a szüleiket, akiknek a legkomolyabb téma az, hogy miért 4 márka ötven a sör, a kiszolgálót, aki annak ellenére - vagy épp azért - mert buzi, nagyon kedves és már majdnem jó barátok vagyunk. Jól esett ez a minden kényszer nélküli délután. De valami azért hiányzott. Valaki, akivel a helyszínen megoszthattam volna ezt a jó érzést, ami bennem volt. TE. Minden nőt megnéztem, aki elment előttem. Mindegyikben azt kerestem, ez miben hasonlít rád? De Te nem voltál köztük... Úgy megkívántalak, hogy könnybe lábadt a szemem. Miért nem tudsz ilyenkor egyszerűen belépni az ajtón, hogy karomba vegyelek, hogy megmutassam, milyen gyengéd tudok lenni hozzád?"
Fogalmam sincs, merjek-e boldog lenni. Délután egy értekezleten voltam, de valójában fogalmam sincs miről szólt, egész idő alatt a levél járt a fejemben. Az értekezlet végére könnybe lábadt a szemem. Miért?, miért nem tudok ott lenni?

máj. 29. csütörtök

Ha most festő lennék, csak ölelő férfikarokat festenék, de nem ezerarcú könnyes képzetekkel és lebegő Síva-érintésekkel, csak ölelő férfikarokat, az ő karjait, az ő izmai feszülését, csak és kizárólag, és folyton modellt állnék.
Ragyogok... tiszta röhej... énekelek és fütyülök az utcán, annak teljes tudatában, hogy TUDOM, hogy bolondot járatnak velem az istenek.

jún. 2. hétfő

Szóval hát mégiscsak bekövetkezett, amitől féltem,... ó nem a könnyes búcsúktól féltem, nem a keszkenőlengetésektől, várni, várakozni már régóta tudok, a lehetséges lavinaomlástól féltem, amik alatt rendre ott maradok... és a nagy érzésektől, amikkel másokat is a lavina alá temetek, őt féltem, magamat féltem. Könnyen éghető vagyok, pillanatok alatt föllobbanok és az utolsó hamuig végig tudok égni, sőt még fújkálom is a halódó parazsat. Védtelen vagyok, ezért elhatároztam még a kezdet kezdetén, hogy nem fogom kiadni magam, csak a fölszínen fogunk lavírozni és csak éppen annyira, amennyire rá lehet húzni egy vagy egy-két szex-teljes éjszakát, majd egymás buksijára barackot nyomva távozunk egymás életéből. Miközben persze a belső-magdi a lelke sarkában kucorogva iszonyúan és hihetetlenül szeretni vágyik, vágyik az istenadta, de nem mer, mert már sokszor égett el azon a máglyán, ahová most is vonulóban van. Hát így.

jún. 6. péntek

Azt írta a kedvesem, hogy azt szeretné, ha Németországba mennék hozzá látogatóba, és ott töltenék néhány napot vele és majd együtt jönnénk vissza. Azt is írja, hogy túlságosan fárasztó lenne neki a München-Szeged-Szeged-München távolság leautókázása egyazon nap, ezért arra kér, hogy Bécsig vonatoznék már el. Legyek szíves. Ezt én nem engedhetem meg magamnak. Pedig vágyakozom utána... de az én életem, csak annyi, mint egy vendéglőben összesöprögetni a mulatozó vendégek után.
Alig bírom fedezni a vegetációs költségeinket is. Próbálom tapintatosan elmagyarázni a nyomoromat. Azt írja a kedvesem, hogy koncertjegyet is vett, reméli, hogy szeretem Mendelssohnt. Hát Mendelssohnnál jobban szeretném őt, de miért rontanám el azt a játékát.

jún. 10. kedd

Ma egy hölgy jött be az irodába, Kati, G. titkárnője, vonatjegyet hozott Bécsig. Még most sem tudok magamhoz térni. Azt is elárulta, hogy annakidején a sárga tulipánokat is ő nyomta a prof. kezébe, és azért nem adhatta át nekem személyesen, hogy ne kérdezhessek.

jún. 11. szerda

A vonatjegy miatt muszáj volt háromnapos sürgősséggel megkérni az útlevelet.
Elrohantam a közeli fodrászhoz.
Köszönésemre Zsuzsa, a fodrásznő azonnal fölugrott az öregasszony mellől, aki pedig tulajdonosa a kócerájnak. Meglepettnek látszott. Mondtam neki, hogy ilyen sűrűn nem szoktam fodrászhoz járni, ez teljesen véletlen és rendkívüli, hogy most meg éppen sürgősen útlevélképet kell csináltatnom...
Egy barna karosszéket cibált a nyitott bejárattal szembeni fejmosóhoz. Úgy éreztem, mintha egy török zsibpiacon lennék, ahol minden az utcán történik közönség előtt. Miközben mosta a hajam, a plafont bámultam... koszosak voltak a falak... és ódon és kopott volt minden, a csupasz neonok letargikusan lógtak a szürke mennyezetről. A falak is kopaszak voltak, sehol nem volt egy színes folt, vagy akár egy leakasztott kép nyoma, egykedvűen szürke volt az egész... Folyt a meleg víz a nyakamba. Az öregasszony a festett-kopott tükörasztalhoz csoszogott, majd pedig a szekrénytetején matatott.
- Ez a tied? - kérdezte harmadszorra a fodrásznőt. Most már egészen hangosan, de nem fordult hátra.
- Hát van még itt valaki rajtam kívül? - kérdezett vissza Zsuzsa kicsit türelmetlenül.
- Ez micsoda?
- Mittomén. Hát látom én innen, hogy mit tapogat?
- Szörnyen kíváncsi a vénasszony - mondta most már nekem, és körmeivel jólesően és határozott mozdulatokkal kaparta a fejem bőrét... aztán hosszan öblögette... bámultam a szürke plafont. Valahogy olyan ismerős érzés kerített hatalmába, mintha ugyanez egyszer már megtörtént volna velem.
- Sürgős lehet az útlevél - kezdte a beszélgetést.
- Igen - mondtam - a kedvesemhez megyek Németországba. Aztán már bántam, hogy mondtam a mondat másik felét. Mi köze hozzá? Miköze? Talán még el is pirultam mérgemben.
- De jó ezt a szót hallani, hogy "kedvesem", nekem nincs barátom, mióta elváltam... egyedül vagyok... pedig szeretnék... csak nem tudom, hogy hol lehetne ismerkedni... tudja, valami értelmesebb embert szeretnék, de a legtöbb férfi iszik... maguk hol ismerkedtek meg?
Restelltem kimondani:
- Interneten...
- Interneten? De érdekes... - Nem tudta folytatni. Én se. Ettől a perctől mintha elváltak volna a világaink. A frizura végéig nem szóltunk.

jún. 12. csütörtök

Délután ajándékot választottam. Gondoltam, egy zsebóra éppen jó lesz, ha már Kronosznál épp az utolsó percben kijártam, - most már erre is emlékeztet -, és az ezutánra, az időmorzsákra, az együtt-töltendő órákra, amit mindig kevesellni fogok, hiába nézi majd a fekete számlapot. Innentől kezdve így is úgy is az idő fogságában leszünk, késve immáron. Úgy érzem, mintha egy gombóc lenne a gyomromban. Holnap indulok. Holnap este már megölel. Holnap este már megölelhetem.

jún. 29. vasárnap

Jaj! Csak tíz napra volt oda, de más ember jött meg, más és úgy tűnik, hogy nem is hozzám és én se vagyok már a régi. Sajnálom, hogy nem csaltam meg, és még jobban sajnálom, hogy a hűségre hivatkoztam, miközben ő - tudomása szerint neki, - pedig nekem irkál játszi-röpke leveleket, bizonyítva, hogy ami nekem a Mindent-Fölforgató-Nagy-Sze-relem, az neki csak férfiúi játék, s szerelmetes hentergéseink csak k..-ás, kefélés, b..-ás, és csak épp azért pont velem, mert jó sorszámot téptem, mert így hozza a helyzet, az úri kényszer. Szépen mosolyogj!, - és cserébe majd én is, a lényeg, hogy tudj késvillával enni, ha úgy adódik... na és szeresd Mendelssohnt.

júl. 18. péntek

Zoli hívott. Nem tudom, hogy mi volt az a rettenetes inspiráció benne, de olyan történt, ami csak legboldogabb napjainkban is csak ritkán vala: vendéglőbe invitált.
Azt mondta, hogy elszarta az életét, már régen másként, máshogy kéne élnie... depressziós... az anyja meghalt, apja kitúrta az örökségéből, és most albérletben lakik, a felesége mocsok, szemét, aljas... Csak néztem, néztem a szemét, hogy ugyanúgy kéklik-e, mint amikor kéket szeretkeztünk, szilvaillatút, és gömbrecsiszolt, csillogó, gyönyör-illanó képét, csak azt kutattam kitartóan... emlékeimben elmélázva képzeletben végighúztam a kezemet a combomon a kéj rég elfeledett ezüstnyálkás kalligráfiáin...
...és valóságosan is végighúztam kezemet farmeromon, keresve valami reménykeltőt a szövet bordái között... Ő pedig á-tól zé-ig elpanaszkodta a világot.
Néztem a kezét, ahogy gesztikulálás közben ujjai a kockás terítőt érintették és számoltam, hogy ujjbegyei hányszor érintik a piros négyszöget... Régen akác-ággal játszottam ilyet, szeret-nem-szeret... Szeretett, soha nem szeretett... Valóban ezek azok a kezek, amelyekkel ölelt, amivel beborította mellem dombját, vagy az, amelyik a gyönyör partján kikötve mezítelen hasamon pihent?, milyen lehetett az az egykor érintés?, és milyen íze volt a szájának?, áfonya?, fanyar kökény?, ribizli? Vajon milyen lépések vezettek az idegenségből a közös elragadtatásig? ...és vissza?
Csak néztem, már nem is ért fülemig a hangja, csak látni láttam... kicsit hízott, szakállat növesztett, szeretem a szakállas fickókat, olyan férfias... kár, hogy csak most láttam így, néhány szarkalábbal többet számoltam, egy kis pocakja is lett... Vele szemben vajon ki ült?, a mostani vagy az egykori én?... ááá ő már régen elfelejtett, már akkor... és most ennyi év után... mennyi is? kettő? három? Ma voltam fodrásznál... észre se vette... én is híztam, más színű a hajam, nekem is szaporodik a szarkalábak száma...
Egyszer a bizonygatásai közepette eltévesztette a nevemet és barátnője nevén, Mariannak szólított. Elnézést kért. Azt is mondta, hogy minden holmija elférne az autóban, meg azt, hogy elmenne ebből a rohadt országból... és én sajnálni se tudtam, mert ő elhatározta a problémáit, elhatározta, hogy hozzá mindenki szemét... azt hajtogatja még mindig "Az én jó szívem miatt van, minden az én jóságos szívem miatt van..." Azon gondolkodtam, hogy te jóságos szívű, vajon megcsókolhatnálak-e és hogy megcsókolhatnál-e, állná-e még bőröm az érintésed, vajon szeretkezhetnénk-e színeset, és milyen lenne a domináns illat? dohos?, áporodott szagú? a nyál savanyú lenne az egykori emlékektől... milyen lehetne a pulóvered túloldalán?, rajongva figyelném-e szívverésedet? ...fogalmam sincs, ki ez a szakállas, kicsit pocakos férfi, akinek szeme nem csillog már úgy, csak tompán és zavarosan a távolba mered egy vélt, lehetséges, elképzelhetően elképzelhetetlen és irigyelt sorsokba, ...vajon az övé hova lett? Elvesztette? kifosztották? megrabolták?... és én most mit csináljak?, a vigaszt úgyis kiköpné, mint dolga végeztével a szerelmes csókot... de miért hozzám menekül? Miért hozzám?, a szintén menekülő vadhoz...
Mondhattam volna, hogy elcsesztem életem, már régen másként, máshogy kellene élnem... mondhattam volna... de én csak néztem... annyi kétség volt bennem és annyi hallgatás... annyi szörnyethalt egykori vágy... válaszom már nincs, hát kérdezni se kérdeztem.

aug. 28. csütörtök

Hazafelé a trolin, a troli csuklójánál állt egy asszony, kócos volt és nem teljesen józan, ruhája viseltes volt, néhol fehér mészfoltos, - valahol falnak támaszkodhatott, - kezében sárga nejlontáska, az asszony könyökölt a csuklót körbefogó alumínium-korláton, vele szemben egy borostás férfi állt, nem volt teljesen józan, ruhája viseltes volt, néhol fehér mészfoltos, - valahol falnak támaszkodhatott, - egyik kezével magyarázott az asszonynak, másik kezében egy alumínium oszlopba kapaszkodott, hogy a lendület el ne vigye... sokáig, hangosan és lassan magyarázott az asszonynak, és még meg is kérdezte minden mondata után, hogy "érted?", az asszony bólogatott és nevetett, alig volt foga, a férfi visszanevetett, alig volt foga... Aztán a férfi gyengéden odahajolt a nőhöz és megcsókolta a nyakát... nekik kettőjüknek mégis volt valamijük, amiről én csak álmodozom... szegény szerencsétlen én... árva.

okt. 9. csütörtök

Kinn voltam a temetőben apámnál... vagy 10 évig se én, se Ildi nem jártunk ki... nem tudom miért, és hazugság lenne most magyarázatokat keresgélni, valahogy nem akar az ember tudomást venni a halálról, de aztán eljön az idő, mikor már nem lehet a fatális kérdéseket a margó szélére tolni... Nem láttam apámat halva, ezért nem is hittem el, hogy ez megtörténhet vele... tulajdonképpen vártam, hogy egy napon majd becsönget és ott áll az ajtónk előtt vékony szikár termetével és néz rám ártatlanul kék tekintetével, még a hangját is hallottam, ahogy Barbi lányomnak azt pöszíti, hogy "tyép tyemű", ami a szép szemű kifejezéssel analóg. Amikor Zita lányom megszületett, akkor kezdtem el azért haragudni rá, amiért meghalt, hogy tehetett ilyet?, itt van Zita és hozzá nincs egy szava se?, ez igazságtalanság. Neki csokit se hoz? Szegény öreg, az utolsó éveiben teljesen tönkre ment, összeesett a nagyerejű, nagytenyerű hentesember, azt hiszem saját magát eregette le a torkán azzal, hogy az ennivalóra való pénzét is alkoholban nyelte le. Az utóbbi időben az apám hol nagyon durva volt, hol pedig őzikeszelídségű... ennyi év után én az utóbbira emlékszem, lehet az elmulasztott 10 év kellett ahhoz, hogy átfessem apám képét?

okt. 24. péntek

Egy svájci ismeretlen ismerős telefonált, hogy pár napra Szegedre érkezik, még sose járt a városomban, de szívesen töltene itt egy kis időt... milyen fura, hogy ebből a városból azt ismeri majd meg, amit én megmutatok neki, belefér tán egy ópusztaszeri kirándulás... egy füvészkert... egy városnézés, különös tekintettel kedvenc szecessziós házaimra, szeretett, sőt imádott szobromra, amely teljesen a lelkembe költözött. Lapis András Kalap alatt bronzalakjára gondolok, aki ott ül bronzmakacssággal a Tisza parti sétányon, és akit még egyetlen hozzám érkezett látogató se úszott még meg, úgy sajnálom, hogy nem épp a Kárász utcára tették, bár szerintem, ha ott lenne, akkor sose jutna hely leülni mellé. Talán lesz idő még halászlére, hatos rétesre, egy uszodára, egy cserepessori piacra,... életem, napjaim színterei, azok, amik megölelnek,... ezt tudom megosztani, de ezt örömmel.

okt. 31. péntek

Még mindig a svájci jár az eszemben... valahogy úgy érzem, hogy ismeretlenül és oktalanul lobbant be, már az idegeimre ment az esti telefonálgatásával, azt mondta, hogy erotikusan búgó hangom van... dilis, tisztára dilis. Fogta magát, hazajött, mintha csak háztűznézőbe jött volna. Hülyén éreztem magam, hogy bennem viszont semmi nem mozdult meg... és ha nem, hát csak lökdösni lehetne, de az hülyeség. De azt gondolom, hogy ő is csalódott, kiderült hogy nem rózsaszínű tüllruhában libegő angyalka vagyok, pillogó szárnyacskákkal, hanem kérem szépen nőből vagyok: fej, nyak vállak, mellek (85B), has, fenék, normál vagina, vékony láb... Hát ez történt, így történt... ez nagyon nyomorult helyzet volt, de ettől még jól érezhettük volna egymással magunkat, de nem, neki lelkiismeret-furdalása volt, hogy úgy van, ahogy van, hogy korán szirmahullt az érzéseinek. Nekem meg lelkiismeret-furdalásom volt, amiért neki lelkiismeret-furdalása van, mert az érzéseiről tehet legkevésbé az ember.

nov. 29. szombat

Ma elvittem az ezüst nyakláncomat az ékszerészhez javítani. El volt szakadva. Még májusban szakadt el. Szeretkezés hevében. G.
Már csak ez maradt, az elszakadt nyaklánc, ebben a szakadásban őrződött meg egy szépséges pillanat. Egy morzsányi gyönyör, és hiába volt az összes többi láncszem az az egy, az elszakadt, az volt most a legkedvesebb, mert az emlékeztetett arra, ami már rég nem volt... sem a szétfeslett szem, se G.

nov. 30. vasárnap

Tele vagyok hiányérzettel. Nem, nem a szex hiányzik, csak már beérem azzal is, a szerelem hiányzik, az, hogy arcomat a mellkasára téve hallgassam a szívverését. Hogy érezzem a melegségét, hogy ezzel az érzettel nyíljon ki egy nap. Ez most épp olyan, mintha hasamon feküdnék, arccal a párnában. Odakinn ragyoghat a Nap, úgy, hogy belül zuhog a fájdalom, bugyoghat az undor és unalom, hogy már megint, újra... vagy hogy még mindig, és csak folytatódik és felhúzom a papucsom és kivonszolom magam a konyhába, dupla adag cukrot teszek a kávémba, hogy legyen valami, valami, ami látszólag legyőzi a keserűség érzésem...
(elegemvanazegészből, ...hagyjatokmárbékén...)
Valami jó, valami kellemes az első lépéseknél, vagy cukor nélkül iszom, mert realista vagyok és miért is kellene megmásítani a valóságot..., itt minden olyan, mint a cukortalan kávé.

dec. 28. vasárnap

Mit lehet írni?, elhagytak a szavak. Mindenki itt volt, aki fontos. Most csak bukdácsolok a gyönyörűséges, de már szükségtelenné vált csomagolópapírokon. A második napot jobb szeretem, ilyenkor már lecseng a házimunka java és az embernek alibije van üldögélni... Az azért bosszantott, hogy tv-ben rádióban túl sokat beszéltek a szeretetről, nem ciki az, hogy ha kézenfekvő dolgokra kétpercenként figyelmeztetik az embert...? Ezek mintha egy gerjesztett-szeretetről beszélnének, amit én nem ismerek.
Szeressünk jobban?, gyorsabban?, de hát valójában vannak fokozatai a szeretetnek?

Boda Magdolna
Rajzok: Tibai Gyöngyi
Fotók: R&R Press

Az oldal tetejére

Vissza a tartalomjegyzékhez