Odaát van az igazság!

Három év kínlódás, előtte pedig hosszú, keserves évek előzték meg döntésemet, mielőtt beadtam volna válási kérelmemet. Akkoriban úgy hittem, hogy valami iszonyatos összeomlás fog bekövetkezni állapotomban. Féltem, nagyon gyöngének éreztem magam és a gyerekek is nagyon kicsik voltak még. Rettegtem a jövőtől, a megpróbáltatásoktól és attól, hogy mi lesz a gyerekekkel és velem. Hogyan fogunk majd megélni, hogyan boldogulunk. A sors egészen váratlan módon oldotta meg a helyzetet. Mikor már a családom sem bírta tovább átélni és átérezni helyzetemet, Édesanyám jött velem és együtt adtuk be a válási kérelmet. Közös megegyezéssel szerettem volna válni. Férjem olyan feltételeket szabott, amelyeket nem tudtam elfogadni. Először mind a két kisfiamat akarta. Próbáltam peren kívül megegyezni vele, de akkor már azt akarta, hogy egyik héten vele legyenek a gyerekek, a másik héten meg velem. Végül pedig a "gyerekmegosztásnál" maradt és csak a nagyobb fiam kellett neki. Ő volt a kedvence. Neki és az anyósomnak is. Sajnos ezt érezte a kisebb fiam és sokat panaszkodott emiatt, hogy apa csak a bátyját szereti. Ekkor voltak 8 és 6 évesek a gyerekek. Én viszont semmilyen "gyerekmegosztásba" nem voltam hajlandó belemenni, mert nekem mind a két kisfiam kellett! Éreztem, hogy a gyerekekért ádáz harc fog dúlni, s tényleg ez történt.
Eleinte nem is nagyon akart válni derék biológus, egyetemet végzett férjem, legalábbis ezt mondta a tárgyaláson. Tudtam és mindig is sejtettem, hogy tulajdonképpen ő sem akar velem leélni egy életet, csak ő később akart válni. Akkor, amikor a gyerekeknek már nem lesz olyan nagyon szükségük az édesanyjukra. Ő még várt volna számításaim szerint legalább 15 éves korukig. Megelőztem döntésemmel. Én már nem voltam képes elviselni azt a poklot, amelyben éltünk.
Amikor beadtam a válási kérelmet, akkor már 7 (!) éve a gyerekszobában aludt egy szivacson a férjem. Pedig egy emeletráépítéses 4 szobás családi házban laktunk... Gyakorlatilag törvényszerű volt az elhidegülés és az, hogy emiatt egyre gyakoribbá váltak a veszekedések. Mikor kitudódott, hogy rohamosan romlik házasságunk, anyósomék egyszer majdnem megvertek, és kezdetét vette személyem teljes kiközösítése a családból, valamint a gyerekek ellenem történő nevelése.
Akkoriban nagyon bíztam első ügyvédemben, de mivel másfél év alatt egy lépést sem haladtunk előre a válóperrel, lecseréltem. Sajnos egy ugyanolyan tehetetlen ügyvédnőre. Benne azért hittem jobban, mert ő is elvált asszony volt egy gyerekkel, és a városi pletykák szerint őt is megverte a férje. Arra számítottam, hogy megérti helyzetemet és kellően segíteni fog ügyemben. Hát ismét nagyot tévedtem!
A per folyamán még kétszer felajánlottam a közös megegyezéssel való válást, de férjem mindig olyan feltételt szabott, amit egyszerűen nem tudtam elfogadni. Ez az ember kötekedni akart, nem pedig gyorsan válni! Mindenfélét kitalált, hogy a becsületembe gázoljon és húzza az időt. A felkészített tanuk vallomása csak egy enyhe kis előjáték volt a többi eseményhez képest. Mivel nem tudott rám bizonyítani semmi terhelőt, beteges és megalázó dolgokhoz folyamodott.
Természetesen komoly ügyvédi ötlettárat vélek felfedezni a háttérben, mert nem tudom elhinni, hogy magától ilyet kitalált volna. Meglehetősen kifinomult eszközökkel és módszerekkel megszállottan fáradozott azon, hogy megalázzon, a becsületembe gázoljon, és hogy tönkre tegyen. Végtére is a cél szentesíti az eszközt! Mindegy milyen áron, de győzni, és győzelmet mutatni a külvilág felé! Az, hogy a gyerekeket is tönkre teszi ezzel, az nem számított neki, vagy fel sem fogta. Lényeg, hogy egyszer és mindenkorra elintézzen engem!
Perünket bírónő vezette. Az első ügyvédem nagyon örült neki, mert állítólag ez a mi bírónőnk egy higgadt, alapos, hozzáértő és humánus ember volt. Nekem is annak tűnt... Ahogy telt-múlt az idő, nem tudom minek a következtében, de az volt az érzésem, hogy mégsem elég alapos. Szerintem létfontosságú tényeket nem vizsgált ki, melyek alaposan megfordíthatták volna az eseményeket. Például kézzelfogható bizonyítékokat sikerült becsatolnunk annak bizonyítására, hogy a férjemnek meglehetősen gyenge oldala az igazmondás. Talán jobban oda kellett volna figyelni erre. Vagy. Újabb szembetűnő ellentmondás: a kisebbik fiamat baleset érte falun, anyósoméknál. Én már akkor nem mehettem hozzájuk, így otthon voltam Sz-n. Szilánkos, darabos törés lett a könyökén, melyet azonnal meg kellett műteni. Érdekes módon a gyerekek másképp mesélték el a történteket, mint ahogyan én visszahallottam a tárgyaláson anyósomtól. Szóvá is tettem az ellentmondást, de nem lett kivizsgálva az eset. A mai napig nem tudom, hogy mi is történt akkor a kisfiammal, mert nem merték elárulni nekem. Vagy. Egy másik érdekesség: a per alatt készíttetett a férjem egy igazságügyi elmeorvosi, valamint pszichológusi szakértői véleményt saját magáról és a gyerekekről. Bizonyára nem ingyen tették városunk ismert és jeles szakértői... Egyértelműen kiolvasható a részrehajlás és a többszöri utalás arra, hogy mennyire sajnálják, hogy "...a felperes személyiségét nem volt módunkban vizsgálni..., bár a peranyagban(!) és az alperes beszámolóiban..." Hát ez az! A peranyagban!
Honnan vették az általam is nagyrabecsült szakértők a rám vonatkozó adatokat? Hogyan kerülhetett a peranyag két nem kijelölt, hanem a férjem által finanszírozott, ezáltal már nem független szakértőhöz?!
Látták-e a teljes peranyagot, amit csak a bíró engedélyével kaphattak volna meg? Tudtommal ilyen nem fordulhatott volna elő. Tisztázatlan ez az apró rendellenesség. Valahogyan nem került megtárgyalásra ez sem. Valószínűleg nem tűnt fel ez a beadvány a sok papír között, hiszen az aktánk akkorra már meglehetősen kigömbölyödött. De még akkor folytatom a sort egy kicsit. Ha már itt tartunk, gyorsan megemlítem, hogy a férjem által felkért szakértők is felfedezni vélték férjem labilis lelki állapotát. Családomat és engem is kétszer ugyanaz az igazságügyi pszichológus vizsgált meg. A szakértői vélemény színvonala meglehetősen könnyed és lényeget nélkülöző. Nem segítette a gyermekelhelyezés eldöntését. Új ügyvédnőmmel indítványoztuk a szakértők bíróság előtti meghallgatását és esetleges új szakértő bevonását, de sajnos ebből se lett semmi, pedig lett volna néhány kérdésem a szakértőkhöz! Ráadásul hónapokat veszítettünk a szakértőnő véleményére várva.
Addig állt a peres folyamat. Ezek után újabb próbák vártak rám. Ahogyan haladt előre az idő, annál paprikásabb lett otthon a hangulat. Szinte napirenden voltak a fizikai összetűzések, sajnos a gyerekek szeme láttára és fülük hallatára. Nem egyszer fordult elő, hogy ki kellett menekülnöm a házból, és mire visszamerészkedtem, addigra a férjem bútorokkal torlaszolta el a kisszoba ajtaját, hogy még csak véletlenül se férkőzhessek a gyermekeim közelébe. Nehogy én nyugtatgassam őket és próbáljam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Szóval a férjem ügyesen kihasználta ezt a helyzetet is és ezzel is sikerült neki negatív helyzetbe hoznia engem a gyerekeim előtt, akik mellesleg Anyának szólítanak engem. Eljátszotta a szegény, védtelen apát, aki ilyen áron is (hogy az általa kirobbantott fizikai küzdelem után, apatigris módjára védelmezvén gyermekeit) eltorlaszolja a bejárati ajtót. A tettlegességek nemcsak fizikailag fájtak, hanem emberi méltóságomban aláztak meg. Emlékeimben még csak felidézni sem vagyok hajlandó, annyira elborzasztanak az ütések és a rúgások.
Nem voltunk azonos súlycsoportban…
Történt egy alkalommal, hogy ajánlott levelet kaptam a városi rendőrség életvédelmi alosztályáról. Azt hittem, hogy nem látok jól! Fel lettem jelentve súlyos testi sértés vádjával. Ennél a feljelentésnél sikerült meggyőznöm a nyomozókat, hogy testi alkatom miatt képtelen voltam elkövetni azt a cselekedetet, amivel megvádolt a férjem. Bizonyíték hiányában lezárták az ügyet. Aztán néhány hónappal később ismét kaptam egy levelet ugyanonnan. Teljesen elképedtem, mert a férjem nem nyugodott bele az eljárás megszüntetésébe, hanem új kivizsgálást kért, és újabb sztorival állt elő. Vádat emeltek ellenem súlyos testi sértés bűntettének kísérlete miatt. A mostani súlyomhoz viszonyítva árnyéka voltam akkor önmagamnak és a "sértett" jóval nehezebb volt nálam. Elképesztő volt a vád, de ami a leginkább elborzasztott, az az volt, amikor megtudtam a rendőrségen, hogy a nagyobbik fiamat - aki akkor még nem volt 11 éves - hozta ellenem tanúnak a férjem. Kétszer hallgatták ki a nyomozók a kisfiamat, egy-két hét különbséggel. Ez az ember megszállottja volt annak, hogy engem végérvényesen elintézzen! Nyilván arra törekedett, hogy priuszom legyen, nyilván legyek tartva a rendőrségen, és hogy véletlenül se kapjam meg a gyerekeimet, és ne is láthassam őket! A per folyamán többször is hangoztattam férjem beteges gonoszságát és azt, hogy vizsgálják meg kirendelt igazságügyi pszichológussal, de nem lett belőle semmi. A büntető tárgyalásra sajnos a nagyobb (alig 11 éves) kisfiam is be volt idézve, hogy valljon az édesanyja ellen. Az ő vallomása miatt kaptam 1 év felfüggesztett VÉGZÉS-t.
Igen, jó látják: VAN ILYEN! Kisgyermek az édesanyja ellen vall egy koholt vádas büntetőperben...
A büntető tárgyalást megelőző hetek valamelyikén, olyan döntésre szántam el magamat, hogy a mai napig és még sokáig magam sem tudok napirendre térni felette. Nap, mint nap a kétség gyötör, hogy helyesen cselekedtem akkor, vagy nem. Mielőtt elárulnám, hogy mi volt az, szeretném ecsetelni az akkori helyzetet.
Az a bizonyos döntés, amiről írni fogok, az már a válóper vége felé történt, de még nem voltam túl a büntetőperen. Akkorra már a gyermekeim magatartása irányomban elképesztő volt. Egyszerűen fegyelmezhetetlenek voltak, bármit kértem tőlük, gúnyolódás és merev elutasítás volt a válasz. Ügyet se vetettek rám, tomboltak otthon és állandóan velem birkóztak. Hiába próbáltam őket először szépen, majd egyre erősödő hangerővel kérni, majd utasítani, hogy hagyják abba, hát annál jobban tomboltak. Hosszú volt a ház, amelyben laktunk és lehetett nyargalászni le s föl benne. Ennek következtében felgyorsulva nekem rohantak úgy, hogy mindannyian elestünk és fájt a nyoma. Mindig maradt valamelyikünkön kék folt, mert már a durvaság határát súrolta ez a "játék". Hónapokon keresztül minden este menetrendszerűen megvadultak a gyerekek. Tekintettel arra, hogy nagyon sovány és gyenge voltam már akkor, kétségbeesetten igyekeztem védeni magamat, hol így, hol úgy. Nem volt nekem akkor ott időm arra figyelni, hogyan védekezem! Hát, ahogy sikerült és kézrejött. Egyszerűen nem bírtak leállni, hiába szóltam rájuk és próbáltam fegyelmezni őket, nem ment! Valaki mindig sírt a végén! Iszonyatos volt ez a valódi, elkeseredett küzdelem a gyerekek és közöttem. Apuka ezt minden este nyugodtan és szemrebbenés nélkül végignézte és nem avatkozott bele a küzdelembe, pedig igen nagy hanggal voltunk. Úgy csinált, mint aki nem hallja és nem látja ezt az egész cirkuszt. Még csak véletlenül sem szólt rá a gyerekekre, vagy fegyelmezte őket! A végén már arra is rászoktak, hogy az én kisszekrényemet rugdosták, amibe elmentettem a nekem nagyon fontos iratokat, jegyzeteket, amiket nem tudtam nélkülözni, hisz már akkor főiskolára jártam. Lakatot kellett felszereltetnem Apukámmal a kisszekrényre, mert azzal szórakoztak a fiúk, hogy rugdosták és feszegették az ajtaját. Volt, hogy az apjuk is beszállt segíteni. Gyakorlatilag mindent megengedett nekik és abszolút nem szólt rájuk. Nyilván azért, hogy őt szeressék a gyerekek, engem pedig ne. Hagyta, hogy én kínlódjak, küszködjek velük, fegyelmezzem őket, hogy minél jobban utáljanak meg engem. A napköziből gyakran ellopkodta őket, és nem mondták meg, hogy hol voltak. Aztán egyszer rájöttem, hogy a férjem régi lakásában bujkál anyósom, és odaviszi a fiúkat. Sokszor mire odaértem az iskolába, már régen nem voltak ott. Már tanulni sem tudtam velük. És sajnos sikerült elérnie férjemnek, hogy megutáljanak! Most, hogy már majdnem egy éve kimondták a válást, bizony nagyon komoly gondom van a gyermekeimmel, de főleg a nagyobbik fiammal.
A bontóperi tárgyaláson többször is elmondtam mindezt a bírónőnek, de ennek sem lett semmi következménye. Sokszor felhívtam a figyelmét arra, hogy a férjem ellenem neveli a gyerekeket, de a szó elszállt…
Az egyik tárgyaláson a bírónő szemrehányóan utalt arra, hogy tanult emberek vagyunk és gondoljunk arra a bibliai jelenetre, mikor két asszony vitatkozik a bölcs Salamon előtt arról, hogy melyiküké legyen az életben maradt csecsemő... Mire Salamon azt mondja, hogy ha nem tudnak megegyezni, akkor egy karddal kettévágatja a csecsemőt. Az egyik asszony belemegy ebbe, míg a másik azt mondja, hogy ne vágassa ketté a gyermeket, inkább maradjon életben a másik asszonynál... (Mindenki ismeri a pontos történetet. Biblia: Királyok könyve.) Nagyon elszégyelltem magamat, hogy még a bírónő is szóvá teszi, hogy mennyire nem tudunk megegyezni. És akkor még fogalmam sem volt, hogy mire fogom elszánni magamat!
Ezek az előzmények és az, hogy a gyerekeknek ne kelljen végig élni újabb és újabb veszekedést és verekedést, valamint az a tény, hogy a saját kisfiam lesz ellenem a tanú a büntető tárgyaláson, teljesen elvették hitemet és kétségbe ejtettek. Ismervén férjemet, attól is nagyon féltem, hogy ha nekem ítélik a gyerekeket, akkor nem lesz nyugtunk tőle: ellopja őket, vagy nem hozza őket vissza egy láthatásról, vagy mindenben hibát talál majd és örökös pereskedéssel fog ellehetetleníteni, vagy tekintettel foglalkozására, bármikor vállalhat külföldön munkát és kicsempészheti tudtomon kívül a gyerekeket stb. Peren kívül lemondtam a gyerekekről. Akkor kínomban és kétségbeesésemben úgy éreztem, hogy jobb lesz így. Azóta cipelem magammal ezt a terhet és gyötör a kétség, hogy helyesen cselekedtem-e?! Jó anya voltam-e vagy nem?! Senkit nem akarok meggyőzni döntésem helyességéről, avagy éppen helytelenségéről, döntse el mindenki maga, saját értékrendje szerint.
Nem sokkal ezután egy hétfői napon volt a büntető tárgyalás, és ugyanennek a hétnek csütörtökén pedig az utolsó bontóperi tárgyalás. Micsoda véletlen! Én csak úgy emlegetem magamban, hogy ebben benne volt a sors keze... Márpedig véletlenek nincsenek és valamiért így kellett ennek lennie. A büntetőről már írtam és tudják mivel végződött. Csak annyit fűznék még hozzá, hogy csütörtökre - mikor is a bontóper volt -, még (úgy tudtuk) nem emelkedett jogerőre az ítéletem. Ez azért nagyon lényeges, mert ha már jogerős lett volna, akkor talán még megkaphattam volna a gyerekeket, hisz az biztossággal lezárult volna, merthogy időközben a szeretet, a fájdalom és a lelkiismeret visszavonatta velem a gyermekeimről való lemondást! De késő volt! Mivel már peren kívül lemondtam róluk és úgy tudtuk, hogy nem volt jogerős az ítéletem, így a bírónő végig se hallgatta indokaimat arról, hogy miért mondtam le, se arról, hogy miért vonom vissza a nyílt tárgyaláson (úgy tudtam, hogy visszavonhatom a peren kívül tett lemondásomat a hivatalos tárgyaláson), és már közölte is döntését, mely szerint: "Gyerekek apánál elhelyezve." Kész. Végem volt. Hiába tiltakoztam, hogy visszavonom a lemondásomat, már késő volt. Egyszer szünetet rendelt el a bírónő, mely alatt ennek ismeretében, hogy már a gyerekek nem lehetnek az enyémek, erősen eltökéltem, hogy ennek a cirkusznak véget vetek. Elegem volt mindenből és mindenkiből! Az ügyvédem mást se suttogott a fülembe, csak azt, hogy mondjam meg, mit akarok, és ő azért harcol... Hát elnézést kérek..! De ezen már rég túl voltunk, egyszerűen azt hittem, nem hallok jól, hogy ilyet kérdez! Mint említettem, ő is elvált asszony volt, őt is megverte a férje és ő szerencsés volt, mert a kisfiával élhetett! Annyira meg voltam rémülve, hogy beszélni és gondolkodni sem tudtam.
Ettől kezdve a férjem ügyvédje elkezdte diktálni a feltételeket, míg az én derék egyetemet végzett docens férjem megbújt a háta mögött és onnan leskelődött kifelé. Érdekes módon nagyon "gálánsan" oldották meg a tartásdíj kérdését: bő 1 évig nem kell fizetnem a 40 százalékot, hogy úgymond talpra álljak, és nagyon sok pénzt nem kaptam meg, mert két évvel korábbi igazságügyi ingatlan szakértői felmérést használtak fel. Amikor tiltakoztam, hogy ez a 40 százalék nagyon sok az én közalkalmazotti fizetésemhez mérten, akkor a bírónő azt mondta, hogy ha nem fogadom el, akkor akár azonnal is elkezdheti vonatni a fizetésemből, és akkor még csak hitelt sem fogok tudni felvenni az új lakásomhoz. Természetesen én költözködtem el otthonról, egy pici lakásba.
Érdemes még megemlítenem, hogy úgy zajlott a költözködésem, hogy a volt férjem aznap nem vitte a gyerekeket iskolába. Direkt! A gyerekek végignézték, amint az apjuk kihajigálja a csomagjaimat az utcára. A nagyobb fiam még segített is neki! A szüleim jöttek segíteni nekem, de már akkor volt velük egy testőr ember, mert már aznap reggel kint volt nálunk a rendőrség...
A bíróságon majdnem minden feltételt elfogadtam kritikus állapotomban, de mivel annyira kikészültem, nem mindenre figyeltem. Utólag vettem észre, hogy ügyvédnőm még a fellebbezési jogomról is lemondott... Most aztán tényleg nem fordulhatok senkihez! Végérvényesen elintéztek. Ha valami feltételt nem akartam elfogadni, akkor közölte velem a bírónő, hogy még húzhatjuk akár másfél évig is a pert... Kérdem én: lett volna értelme? Hagytam volna, hogy emberi mivoltunkból kivetkőzve acsarkodjunk egymással? Mi mindent kellett volna még végig nézni a gyerekeknek? Így is már sérültek szegények, csak ők még nem tudják...
Azt gondoltam, hogy ha végre elválunk, akkor esetleg megnyugszik beteg lelkületű férjem. Hát így, most 1 év tájékán azt kell, hogy írjam, hogy NEM! Önkényesen rendelkezik a kapcsolattartások felett és be-becsúszik, hogy az én hétvégémre szervez programot a gyerekeknek.
Az ügy további érdekessége, hogy a válási papírra az került, hogy mindenben megegyeztünk! No most: nekem itt diktálták a feltételeket a fent leírt módokon...! Ha nem egyeztem volna bele a feltételeikbe, akkor még mindig nincs vége ennek a rémálomnak. A sors iróniája, hogy én akartam közös megegyezéssel válni és most tessék, megkaptam!
Egy biztos. Néha tényleg az az érzésem, hogy az igazság odaát van!

Anonim
Rajz: Szűcs Édua

Kapcsolódó anyag:

Két félhalál

Az oldal tetejére

Vissza a tartalomjegyzékhez