Válóok: alkoholfüggőség

Életem története - amit most bemutatni készülök, bővelkedik tanulságokban, többek között a konfliktuskezelés és a gyermekelhelyezés terén is. Sokszor úgy érzem, nem is mi kezeljük a konfliktusokat, hanem "ők kezelnek minket", de ez sem minden tanulság nélküli.
Három év ismeretség és egy viharos szerelem hatására 1977-ben kötöttem házasságot. Férjem nem sokkal előtte vált el. Fiatalon, meggondolatlanul kötött frigyükből egy akkor három éves, gyönyörű kislány származott. Így lettem én huszonhárom évesen második feleség és "pótanyuka" egyszerre.
A kislányt az anyjánál helyezte el a bíróság, rendszeres, bár szűkös láthatást biztosítva az apának, amit lehetőség szerint igénybe is vettünk. Nincstelenül, különböző albérletekben kezdtük közös életünket, először vidéken, majd Budapesten, ahol családi ház építésébe fogtunk.
1980-ban született meg a fiunk, akinek érkezése megváltoztatta addig jóval kötetlenebb, kissé bohémnek mondható életünket. Én nagyon boldog anya voltam, nagy családot szerettem volna, férjemet azonban feszélyezte a rákényszerítettnek érzett apaság. Konfliktusai sokasodtak mind a családban, mind a munkahelyén. Korábban is gyakran ivott, mert örömét és szorongásait egyaránt alkohollal próbálta feloldani, de ez a szenvedély a nyolcvanas évek derekától fokozatosan elhatalmasodott rajta.
Egyre durvább időszakok váltották egymást a nyugalommal: tipikus alkoholista "karrier" vette kezdetét. A tettlegességig, az ön- és közveszélyességig fajuló alkoholizáló időszakokat egyre rövidebb absztinens periódusok követték. Időközben mániás depressziójára is fény derült, de a kezelés ellenére egyre súlyosabb lett alkoholfüggősége. Egészségromlása fokozatosan munkahelyvesztéshez vezetett, az addig is bizonytalan anyagi helyzetünk kritikussá vált. Közben néhány nyugodtabb időszak családi békéjének hatására két alkalommal is vállalkoztam volna gyermekszülésre, mert nagyon szerettem volna, ha fiamnak kistestvére születik. 1984-ben terhességem megszakadt, 1986-ban pedig abortusszal végződött. Férjem ugyanis megzsarolt, hogy ha megszülöm, elválik, és az akkor 6 éves gyermekünket elpereli tőlem. Akkoriban még teljesen járatlan voltam a jogban, félelmemben engedelmeskedtem neki. Ezután teljesen letettem a próbálkozásokról.
1987-ben úgy éreztem, változtatni kell az életünkön, és válókeresetet nyújtottam be a Családsegítő Központ jogászának segítségével. Ekkor fordultam először problémámmal intézményhez. Mint később kiderült, ennek nagy jelentősége volt az életemben.
Amikor kitudódott, hogy mit tettem (a bírósági idézés kézhezvétele után), otthon hatalmas botrány, delíriumos állapotba torkolló ivászat és leírhatatlan jelenetek lettek a következmények.
Megértettem férjem alkoholfüggőségét, illetve annak kialakulását, mert jól ismertem élete feloldhatatlan ellentmondásait. Minden átélt borzalom ellenére szerettem, és a gyógyulását próbáltam elősegíteni. Neveltetésem is ellent mondott a válásnak, a család, a házasság felbonthatatlannak számított nálunk. Együtt maradtunk.

Türelmem akkor fogyott el, amikor már nemcsak magamon, hanem kisfiamon is megmutatkoztak az állandó idegfeszültségben töltött évek nyomai. 1991 nyarán elhatároztam, hogy elválok. Szeptemberben indítottam a bíróságon a bontópert. Novemberben helyzetünk otthon tarthatatlanná vált, arra kényszerültünk, hogy albérletbe költözzünk. Ez a helyzet a válás kimondása után, 1992 után sem változott meg, egészen addig, amíg házunkat el nem adtuk, illetve elcseréltem a rám eső hányadot jelenlegi lakásomra. Mivel volt férjem akkorra már gyakorlatilag munkaképtelenné vált, megállapodtunk, hogy a 200 ezer Ft-ot, amivel a lakás ára meghaladta az engem illető összeget, betudjuk gyermektartásnak. Jelképesen - kilenc éven át, amíg fiunk tanult - ez volt minden, amit kaptam tőle.
Így aztán többévi huzavona után, végül többé-kevésbé békében elváltunk, és én megkezdtem gyermekemmel önálló életemet. Sokan megkérdezték tőlem, miért nem tettem meg előbb? Több okból. Az érzelmi kötődés, a felelősségérzet a másikért, a bűntudat, hogy mi lesz vele, ha elhagyom, csak az egyik oldala volt döntésemnek. A másik a gazdasági kényszer, ami a válástól visszariadó házastársak nagy részénél fennáll. Egy nő többnyire nem keres annyit, hogy önállóan lakást vásároljon és fenntartson. Én életemnek talán az egyetlen olyan szakaszában határoztam el magamat erre a lépésre, amikor szűkösen bár, de különösebb lemondások nélkül meg tudtam oldani az új élettel járó anyagi terheket. A nehezen megtanult önállóság után pedig nem kényszerültem bele egy újabb gazdasági csapdába, fennmaradásunk érdekében egy új kapcsolatba. A magány, az érzelmi kiszolgáltatottság terhét mindig nehezen viseltem, de ez már egy másik történet.
Fiam felnőtt, dolgozik, ma is jó a kapcsolata gyógyíthatatlan beteg apjával. Remélem, hogy gyermekkori traumái, amiket átélt, nem hagytak mély sebeket benne. Önállóbb, érettebb kortársainál.
A sors iróniája, hogy válásom idején és után is még néhány évig családgondozóként dolgoztam, és megvert, megalázott anyákat, elhagyott apákat sikerült kivezetnem életük megoldhatatlannak vélt krízishelyzeteiből. Ez adott erőt évekig nekem is, hogy végig tudjam vinni elhatározásomat: begyógyítani a lelkünk sebeit, felnevelni a gyermekemet és nyitottnak maradni az élet ajándékainak elfogadására.
Ma újra egyedül élek, de nem magányosan és elhagyottan. Van családom, vannak barátaim, munkám, amit szeretek, sőt munkahelyem, lakásom és súlyos anyagi, egészségügyi problémáim ellenére élem az életemet. Él még bennem a remény, hogy társat fogok találni.
Az ötvenedik életévemhez közeledve számvetést készítettem, ezért is írtam meg a történetemet.

"Szivárvány"
Rajz: Papp Norbert

Kapcsolódó anyagok:

Lapok egy elvált nő naplójából - Válás előtt, válás után

Levél barátomnak

Kati, kétszer

A gyermekemnek élek

Senkiháziként - Nagyapának lenni

Hittel, reménnyel

Amikor besűrűsödik az élet

Egyedül, öregen

Az oldal tetejére

Vissza a tartalomjegyzékhez