Horváth Gergely könyve (A szív útjai) szingli irodalom: fejlődésregény – férfiszemszögből.

Egy rövid részlet a regényből:

"A Márk háza előtti utolsó kanyarban, mintegy életveszélyként, eddig soha nem látott tisztasággal látom magam előtt a problémám: nincs életem. Nincs hobbim, mert azért fizetnek, abból van a gondtalan anyagi jólét, a nagy összeg állampapírokban, amelyben azok tartják a vagyonukat, akik vagy ráérnek, vagy olyanok, mint én, nincs ötletük arra, hol folyassák el a lét. Ott, a kanyarban jövök rá, hogy nincsenek céljaim. Sem hétköznapiak, sem földöntúliak. És nem a gondolat új, hanem az, ahogy csontig hatol, és egyik pillanatról a másikra megzsarol a saját életed tartalma iránti felelősséggel."

A Szívtárs interjúja a szerzővel:

Ha a fenyítést elszenveditek, akkor
veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival;
mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa?
Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok,
melyben mindenek részesültek, korcsok
vagytok és nem fiak.

(A Zsidókhoz írt levél 12,7–8)

Száznegyvennel rohan bele az éjszakába, amellyel mindjárt frontálisan ütközik. Egy éjfél utáni kereszteződésében majd vakon összefut egy nővel, akivel totálkárosra törik a reggelt.

A kereszteződést jól ismeri. A nő még bárki lehet.
Mindjárt tizenegy.
Százötvennel rohan az éjszakában. A rakpart mintha a város szívét átszelő autópálya volna, a féktávolság józanságát legyűrte a sebesség kockázata.
Száguldás közben megcsapja a folyó szaga s vele gyerekkori vágya, hogy tengerész legyen. A tengerész kikötőből kikötőbe tart, és a végtelennel utazik. A tengerész ismeri a csillagok járását, ezért bárhol jár a világban, az égre tekint és kiolvassa helyét a térképen.
Most csak világító plakátok, harsány neonfeliratok kísérik. Ezt az utat ismeri.
A városban szemmagasságban teremnek a csillagok.
A divat csillagai. A hotelek csillagai. A jövő csillagai.
Ez az égbolt minőségi.
A valódit nem látni.
Százhetvennel rohan az éjszakában.

Márkás illatok ködén át halad a terem vége felé. Néhányat felismer, néhányat nem, de régi észrevétele, hogy ahol háromnál több nő glancban van, ott szellőztetni kell. A divatházak vonzóvá tudnak varázsolni egy nőt, de ötletük sincs arra, hogyan harmonizálják őket egymással.
A hátsó traktust néhány kölyökpálma takarja el az elsőbbséget nem élvező vendégek elől, láthatatlan forrásból könnyű jazz szitál. Teniszpartnerével melegít be az estére; nehéz italok, könnyű sztorik. Az asztal fölött levetett szeretők nevei szállnak ide-oda két egyenlő képességű játékos labdameneteként.
Egy ideje csak régi nevekkel adogat.
A másik is belefut néhány korábbi történetbe. Minden viszonynak két élete van: egy, amíg tart a mese, és egy, amikor sztorivá lesz.
Az órájára néz, bár nem az idő sürgeti.
A kávé alatt rendre keresgéli a témákat, mert a heti egy játék épp elég idő ahhoz, hogy bevégezzék a társalgást, de valami oknál fogva nehéz bevallaniuk, hogy ennél többet nem tudnak beszélgetni egymással. Ha tudnának, vagy nem lenne gond a csend, akkor barátok lennének, gondolja. Így azonban e haverság a barátság illúziója, amelyben nem a közös értékek, hanem a közös hiányok tartanak össze, bár amíg a kielégülés alkalmi, a társaság állandó.

Arcképét vizsgálja a tükörben, amelyet a fal borításába épített egy elmés belsőépítész, jól ismerve az étterem vendégeinek lelkivilágát. A tükörképe vonzó, de már nem csapja be magát: belülről rohad. Az életének nincs dramaturgiája, nem halad artikulált, értelmezhető sorsfordulók felé, egyszerűen csak múlnak a napok, üresen, el. Négy mókuskerék meghajtású életet él.
Kellene egy nullpont…
Aztán egy kezdőlépés…
A szomszéd asztalnál széles taglejtésekkel két csaj diskurál, ugyanúgy vannak, mint ők ketten; egyik sem egyedül akart kilépni az éjszakába. Téveszme ez is; a rizikó nem az ismerkedésben van, hanem a megismerésben.
A csajok diszkréten hívogatók, átülnek hozzájuk. Mindannyian rutinosan olajozzák a társalgást.
− Én meg azt mondom, a férfi törje be a nőt! Ha nem tud irányítani, miért akar egyáltalán vezetni?! − veti fel az egyik csaj.
− Pontosan! − bólint a másik.
− Teljesen egyetértek! − vigyorog a teniszpartnere és szétteszi a kezét. Ma éjjel kétségkívül betöri a nőjét.
Már egyértelmű a szimpátia-viszony. Természetes, jó eloszlás, keresztirányok nélkül. Innentől minden gesztus arra fut ki. Ugyanarra. Ugyanúgy.
− A húgom meg az őrületbe kergeti a srácát, mert reggelenként szélesre tárja az ablakot, aztán ha fagy, ha nem, kiüvölti a kertbe, hogy „jó reggelt, világ!”. Pont olyan bolond, mint az anyám.
A csajok értékelik a „bolond nő” dumát, ő kevésbé. Bárcsak így tudna ébredni…
Talán az ital, talán a kávé teszi, de émelyegni kezd.
− Bocs, egy pillanatra le kell ugranom a kocsihoz, azt hiszem, égve felejtettem a lámpát! − menti ki magát.

Kopasz nő, hegyes bimbókkal.
Kerek, festetlen szemek.
Nem lehet elmenni mellette.
Ahogy kijött az étteremből, a lobbyban beleakadt a tekintetébe. Őt bámulja, a semmibe néz.
Közelebb lép hozzá, hívja a nő magánya.
Nem érintheti meg. Elválasztja őket a kirakatüveg és egy olthatatlan ellentét; a hús és a plasztik násza sosem szülhet jó vért.
A baba valamiért ruhátlanul maradt éjszakára, s méregdrágába öltözött két társa között megszólító erővel hat meztelensége.
A férfi gondolatban blúzt ad rá, fényt a szemének, mozdulatot a testének. És amikor már majdnem megkívánja, valaki hirtelen befurakszik közéjük.
A saját tükörképe.
Megdöbben. Előtte egy mindennapos, de eddig észre sem vett kép: a kirakatban egymás mellett látja a babát és önmagát.
Micsoda érzéki csalódás!
Hiszen minden kirakat előbb téged mutat, s csak aztán azt, amit nézel! Az üveg minden alkalommal minket ver vissza, és mi minden alkalommal átnézünk önmagunkon!
Az émelygés mellé szégyenérzet társul.
Kopasz nő, hegyes bimbókkal, kerek, festetlen szemekkel.
Punci nélkül.
A férfi zavarba jön, lefut a mélygarázsba, kinyitja a kocsiajtót és bevágja magát a volán mögé.
Sóhajt, és eltökélten a belső visszapillantóba néz:
− Beteg vagy – mondja.
− Beteg − sóhajtok, mert ez a férfi én vagyok.

– Jöjjön be – invitál kedvesen a pszichológusom. Janka igényes negyvenes nő, aki érzelmileg retardáltnak tart, bár ezt nem közli velem. – Mi történt az elmúlt napokban? – tudakolja.
– Visszatértek az álmok. Amikor fejjel előre csusszanok ki magamból és zuhanok lefelé.
– Hová zuhan?
− Szakadékokba. Ahogy lehunyom a szememet, abban a pillanatban elkezdődik. Rémisztő. Az a benyomásom, hogy ha a zuhanásból egyszer nem ébrednék fel, ténylegesen is meghalnék.
Jankának hatalmas, kék szeme van.
– Most mire gondol? – kérdezi.
– Hogy nem tudom, melyik a tiltott gyümölcs: ha a pszichológus fekszik le a pácienssel, vagy ha a beteg a dokival. Nem tudom, értelmes-e, ahogy mondtam.
Janka kivár egy másodpercet.
– Maga szerint értelmes?
– Tudja, azt utálom a pszichodokikban, hogy rohadtul nem mondanak semmit, csak visszakérdeznek, aztán megérvelik, hogy nem adhatnak kulcsra kész megoldást! Csakhogy én nem azért vagyok itt, mert nincs kivel beszélgetnem, hanem azért, mert spirál alakban gravitálok a föld magja felé, ahol szerintem kicsi a sansza annak, hogy ne égessem meg magam, de nem azért, mert olyan kibaszottul nagy bűnöző volnék, hanem azért, mert nem találok kiutat a saját fejemből, érti, és ezt viszont én is büntetném, hogy az ember keres, de nem talál, és ennek nyilván önmaga az oka!
– Megállapítottuk, hogy úton van, és…
– De belehalok! Volt magának egyáltalán ilyenje, mint nekem?! − Janka szelíden mosolyog a szemével. Arra vár, hogy kitomboljam magam, és más szavakkal beadja ugyanazt.
– Vannak testetlen élményeim is. Kívülről figyelem magam – csendesedem le.
– Amikor zuhan?
– Nem csak akkor, akkor is, szóval gyakran. Elég sűrűn válok le magamról.
– A külső nézőpont alapján cselekszik?
– Nem. Sosem. Csak tehetetlenül nézem magam.
– Tehát nem a külső nézőpont irányítja?
– Maga szerint azt mondtam, hogy a külső nézőpont irányít? – kérdezek vissza az ő stílusában, de agresszíven.
Mereven nézem. A doktornő nem sandít a hátam mögött lévő órára, noha lejárt az időm.
Mindketten azt akarjuk, hogy visszajöjjek.
– Még mindig nem akar Xanax­ot? – kérdezi.

A város lüktet, zúz, mint a heavy metal, és ostoba refrénekre bólogat időtlen idők óta. Aki a nyugalmat keresi benne, mindenre ráfizet. Felára van a kertnek, felára az éttermek csendes zugainak, meg az olyan teniszpályának is, amelynek öltözőjében nincsenek homofób feliratok a falon. Jóleső magányra csak a légkondicionált autódban van esély, de már felára van, ha el is akarsz férni benne, és ha az önmagadnak megítélt nyugalmat a forgalmi dugó közepén is szeretnéd zajmentesen biztosítani.
Minden döntéshozó az autójában meditál. Elég átirányítani a mobilt, felhúzni az ablakokat, és araszolni, araszolni, araszolni…