(Részlet a kötet 240-243. oldaláról)


- Miért hallgatta el Annát, Péter?
Kizsarolom az utolsó kortyot a poharam aljáról. A vércukorszintem biztosan megugrik.
- A szakításkor minden képet, fotót, levelet, emléket kitöröltem, vagy kidobtam róla. Közös ismerőseink nem mondhatták el, ha hallottak felőle bármit is. Teljes volt a hírzárlat. Soha nem mondtam ki a nevét. És úgy tűnt, más gondjaim is vannak, mint ő. Például az apám, ugye.
Janka bólint.
- Egyébként meg azt hittem, jól viselem; nem ütött ki, minden rendben volt, szóval átugorható fejezetként kezeltem az életem minden területén, miközben végig bennem volt, de úgy éreztem, ha egyszer is reagálok arra az érzésre, ami ő, akkor nagyon veszélyes szellemeket szabadítok fel. És látja: ma már van normálisnak mondható kapcsolatom, munkát váltottam az életemben, szabad vagyok térben és időben, meg hasonló jók. Miután újra lettek nőim, megváltozott a stratégia: már kellett hozzájuk valami háttér-információ. Nagyon diszkréten elkezdtünk nőket cserélni Tamás haverommal. Érti, hogy ne fussunk megint tiszta erőből a jégre! Ezzel azonban csak rövid ideig sikerült áltatnom magam. Nem biztonságosabb így sem a szex, sem az élet. Cserébe viszont sokkal megalázóbb. Úgyhogy letettem erről a szánalmas kitérőről is, eljöttem magához, és azt mondtam, gyűlölöm az anyámat, ami így sosem volt igaz, de ezt maga is tudta. Amúgy gőzöm sincs, miként tud ennyi gennyet elviselni, mint amennyit ma magára fröcsögtem, de őszintén köszönöm!
Janka felnevet.
- Úgy érzi, máris vége van?
- Mit mondhatnék? - vonom meg a vállam.
- Szereti még Annát?

EZ MÉGSEM ANNYIRA vicces kérdés.
- Most mit mondjak erre?! Hogyan szeressek valakit, akiről tudom, hogy nem akart. akiről hosszú ideje nem tudok semmit, és akit akkor sem sikerült kiismernem, amikor meztelenül feküdt az ágyamban és meghitten beszélgettünk. Hogyan szeressek valakit, aki nincs?
A szél megint meglöki az ablakot.
- Szereti még Annát, Péter?
Hogy mi a fészkes fenét nem lehet ezen a válaszon megérteni! Szeretem-e? Mégis mijét szerelhetném? Az emlékeim csalfák, az emberismeretem megtévedt, ő menekülve hagyott itt, ami az önbecsülésem letiprásához ugyan már kevés volt, ám a gyors összepakolásban magával vitt valamit, ami még mindig nála van, és nem jelezte, hogy szeretné magánál tartani, de vissza sem adta még, és anélkül érdekes lesz az életem. De így, hogy szeretem-e Annát? A kit? Milyen Annát? Akit simán elrejtek még a pszichológus orra elől is? Hogy szeretem-e ezt az Annát?
- Péter! - kiált fel Janka, és hozzám ugrik. - Péter! Tegye le!
Nem vettem észre. Összeroppantottam a poharat. Janka kifejti a töredéket a kezemből, a mosogatóhoz húz, bő sugárban megengedi a hideg vizet, és alányomja a karomat. A szemembe néz, hogy lássa, magamnál vagyok-e.
- Tisztítsa ki a sebeit! Addig összesöpröm a szilánkokat. Két vékony éren kiserken a vérem.
Mosom kezeimet. Apám vérét. Anyám vérét.
A hemoglobinfolyam végül szelíd vörös örvényben eltűnik a lefolyóban. Kiszívom és végignyalom a tenyeremet, ne maradjon benne szilánk.
- Orvoshoz kell mennie.
- Nem hiszem. Nem súlyos.
- Annáról is azt hitte.
- Csak felszíni karcolás.
- Miért nem megy orvoshoz?!
- Semmiség.
Elköszönök Jankától, és különös, ismeretlen érzésektől kísérve hazafelé lépkedek a szélben, amely már kisöpörte az esőfellegeket. Zazit nem találom otthon, a sebeimet leápolom (be sem kell kötni őket), felhívom Anitát, és megkérem, most aludjon ő nálam, de azt feleli, zavarja Zazi. Nincs itthon - mondom neki. Nem Zazi személyesen, feleli, hanem egy harmadik jelenléte zavarja. Egy pillanatig azon tűnődöm, hogy lehallgathatta-e a mai Jankás jelenésemet, de aztán legyintek és átmegyek én őhozzá.

- MI TÖRTÉNT? - kérdezi azonnal Márk, ahogy összefutunk az uszoda előtt.
- Miért? - Felmutatjuk a bérletet, és közben haladunk az öltözők felé.
- Mintha simább volna a képed - feleli. – Kivasaltak?
- Botox.
- Az más.
Gyorsan átvedlünk, és ahogy az ötvenméteres medence felé megyünk a többi, napozásra szánt pancsoló között, ösztönösen végighúzom tekintetemet a napfürdőnek kitett női testeken. Néhány lépés után megállok; körben az angyalok ülnek és hevernek. Megannyi mennyei test, barna bőr, hívogató mell és izgalmasan rejtőző ágyék. A vágy keringeni kezd bennem, a nap bőrön át ingerli a vérem. De mit akarok és kitől? Dugni, igen, de kivel? Mindegyikőjükkel? Igen. Hirtelen úgy érzem, hogy a tegnap Jankánál mondottakért vezeklek. Egy nő, mint kihívás. Frászt. A kihívás itt van és most! Angyalkák elrejtett szárnyakkal körös-körül. Ők is tudják, te is tudod; mindegyik gyékény szélére odaülhetsz, és onnét már csak te cseszheted el.
Márk közben elért a medencéhez, és füttyöget, hogy menjek már. Mindjárt.
De mi alapján válasszak? Mell? Méret, forma vagy bimbótípus szerint? Az ágyék rajzolata alapján? Vagy a köldökök hívásának engedjek? Az arcokra nézek, a szemekre. Napszemüvegek takarják a belátást. Mit akarok és kitől? Mindent mindegyiktől, és semmit senkitől. A realitás mégiscsak az, hogy egyiket sem dugom meg, mert egyikhez sem megyek oda. Ami dönt, az a lezárt vagy szemüvegtől takart szemhéjak mögött van, én pedig nem fogom őket egyenként kagylóként bontogatni, hogy megtaláljam az igazgyöngyöt.
 

Akinek nem tetszett a könyv: A nő helye (Horeczky Krisztina recenziója)