Vámos Miklóst elsősorban az alkotói folyamatról kérdeztük, de természetesen szóba került az is, ami most legjobban foglalkoztatja az írót. Ez az Utazások Erotikában című regénye, amelynek megjelenéséről a Szívtárs is tudósított.
(A kötetet bemutató cikkhez és az író nacionáléjához beszélgetésünk végétől vezet átjáró.)

– Mennyi ideig szokott írni egy könyvet?

– Ez teljesen változó. Az Apák könyvé-t például tíz évig írtam, persze közben dolgoztam máson is. Általában azonban két évig tart egy könyv megírása. Legutóbbi könyvem viszont gyanúsan hamar elkészült: szeptember legelején kezdtem el, és márciusra azt vettem észre, hogy kész. Egyébként úgy gondolom, nem lehet megterhelni az olvasókat manapság hosszú művekkel. Három-négyszáz oldalt tartok ideálisnak.

– Hogyan választja a témáit?

– Olyan típus vagyok, hogy csak akkor ülök neki írni, ha meg vagyok arról győződve, hogy amennyiben sikerül a könyv, akkor az olvasóinak egy kicsit valahogy jobb lesz. Azt nem tudom, hogyan lesz jó, és hogy mennyi az a kicsi. Lehet, hogy csak egy millimikron. De aki ad több ezer forintot a könyvért, az ezt kapja cserébe. Az író felelősségéhez tartozik, hogy csak indokolt esetben veheti igénybe a közönség pénztárcáját. Én ehhez tartom magam. Noha az nem biztos, hogy sikerül.
A családi élet krónikása vagyok. Írtam könyvet apákról, anyákról, most meg a párkapcsolatról. Mindenféle párkapcsolatról: szerelem, házasság, együttélés, szeretői viszony.

– Előfordult-e, hogy valamelyik rajongója adott öletet egy új regényhez, novellához?

– Nem, hozott anyagból még sosem dolgoztam. De ami a részleteket illeti, sokszor bekerül mindenféle piciny megfigyelés, ilyen alapon az olvasóim arca vagy ruhája, vagy egy-egy mondata is a gyűjteményem részévé válik, amelyből előkerülnek a szövegeim bizonyos elemei. S ami történik velem, az is bele szokott szivárogni a könyveimbe.

– Önnek komoly rajongói tábora van. Arról létezik-e valamiféle statisztika, hogy milyen összetételű ez a tábor?

– Statisztika nincs. Dedikáláskor látom, hogy az olvasóim többsége nő (másokéi is). És szerencsére, rengeteg a hűséges olvasóm, aki gyakorlatilag kitart mellettem. Nagyon megbecsülöm őket, amennyire a helyzet engedi.

– A honlapján, az író-olvasó találkozókon, ezek természetének megfelelően elsősorban lelkes hívekkel találkozik. Előfordultak már kellemetlenkedők is?

– Persze. A honlapon is akad, aki kifejezetten azért ír, hogy beszóljon. Ez engem nem zavar. Nem szerethet mindenki, ahogyan én sem szeretek mindenkit.

– Ön számos riportalanyának horoszkópjára rákérdez, nevüket elemzi. Önt is érdekli az ezoterika?

– Nagyon érdekel. Főleg az asztrológia, illetve Hamvas Béla és Müller Péter művei. Hogy hiszek-e bármiben, az nagyon változó, de írói munkámban az asztrológia tipizálási módszerét nagyon fontos segédeszköznek tartom. Ha eldöntöm, hogy egy figura vízöntő, akkor a jellemében, sőt a külsejében sem tévedhetek nagyot.

– Hogyan mintázza meg könyveinek szereplőit?

– Minden szereplőmről eldöntöm, hogy külsőleg kire hasonlít. De csak külsőleg. Ez segítség az alkotásban: amikor írok róla, felidézem és testi valójában már előttem is áll a figura. Az Anya csak egy van könyvem fiú szereplője például Nagy-Bandó András. De hangsúlyozom: csak alkatilag, külsőre. Vagy A New York–Budapest metró főszereplője Székhelyi József. Az új könyv Mester Jánosa magas, sötét hajú, sötét szemüvegű, gyors beszédű ember, pont olyan, mint Márton László kollégám.

– Sok olyan szót használ, amik nem annyira közismertek (például murugya, antré, ergya) vagy éppen saját gyártmányok, afféle hapax legomenonok (alabátyázik, Jolandázik, imp, kúdvarc). Tudatosan keresi ezeket a szavakat, vagy az alkotás folyamán spontánul jönnek elő?

– Jönnek, de örülök neki. Ugyanakkor én nem tartozom a nagy magyar szóművészek közé, mint amilyen például Parti Nagy Lajos. Számomra a nyelv csak eszköz. Általában inkább használom, mint föltalálom a nyelvet.
Vannak viszont szavak, amik egyáltalán nem tetszenek, ilyen például a szex is. Az az x annyira idegen a magyar nyelvtől, nem illik oda. Ehelyett sokkal szívesebben használom a testiséget.

– Szokott még kézzel írni? Mi a kedvenc íróeszköze?

– Prózát ritkán. Novellát, néha. A töltőtollat (zöld tintával, a la Kosztolányi) nagyon szeretem, ahogyan a finom ceruzákat is.

– Tudom, hogy most legjobban az új könyve foglalkoztatja. Mit érez egy író, amikor kézbe veszi újdonsült művét?

– Ez többoldalú dolog. Először is megszagolom. Az Utazások Erotikában című könyvnek például tejszín illata van. De csak akkor, ha nagyon friss.
Egyébként meg, ha egy könyvem megjelenik, akkor azt várom, hogy a folyók lépjenek ki medreikből, a közelben lévő hegyek duplázzák meg méretüket. Örkény Istvánnal tudnám jellemezni ezt az állapotot, aki azt mondta, hogy ilyenkor az író beeveztet a Balaton közepébe, és így szól a csónakoshoz: Húzza be az evezőt, kérem, megpróbálok egy kicsit a vízen járni!
Ugyanakkor meg behúzott nyakkal jön-megy, mert többen magukra ismernek a könyvben. De ez szépirodalom! – védekezem ilyenkor.

– Azt nyilatkozta valahol, hogy először női szemszögből akarta megírni a könyvet. Miért döntött mégis a férfi szemszögéből való megközelítés mellett? S egyáltalán: ilyen egyszerű könnyű a váltás? Ugyanolyan könnyen lehet női, mint férfi szemmel nézni a világot?

– Több női könyvet írtam már, nagyon szeretek a nők bőrébe bújni. A legutóbbi női könyvemnél, a Sánta kutyánál például még a női cipőt is kipróbáltam. (Mellesleg akkor jöttem rá, hogy a nőknek a szépség borzasztó sokba van, és nem csak anyagi értelemben.)
Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kéne íni egy nő életét, csak a pasijain keresztül. Azt is rögtön tudtam, hogy a főszereplő egy német nő lesz, aki tizenéves korában belebonyolódik egy kapcsolatba egy magyar fiúval, és ettől kezdve csak magyar férfiakkal keveredik szerelembe Tíz férfi lesz az életében, s a tízből egy nem magyar lesz, hanem Németországban született török, akinek viszont a neve Magyar.
Aztán gondolkoztam azon, hogy mit érez egy nő, amikor egy férfi arra a fontos helyre bejut. Nagyon sok nőt megkérdeztem. Végül rájöttem, hogy ez nem megy nekem. Ekkor módosítottam az álláspontomat, és inkább kitaláltam egy pasast.
Emellett úgy érzem, a szerelem, a házasság, a válás és a szex témakörének női szemszögű megírására mégiscsak a nők hivatottak.

– Erotikus könyvnek tartja ezt a regényt?

– Ez nem erotikus könyv. Az Ulysses utolsó negyven oldala sokkal pajzánabb, mint az egész regényem.
Ennél a regénynél egyébként legnagyobb bajban a szavakkal voltam. Nem tudtam, hogyan illik néven nevezni a dolgokat. Aztán nőismerőseimtől megtanultam: ők faroknak hívják ama testrészünket, amelyet egy általam olvasott könyvben szerelemgyökérnek tituláltnak. A sajátjukat pedig a közismert puncinak vagy becézetten, férfi párjára rímelően, kuncinak nevezik.
Mindenesetre én próbáltam kerülni ezeket a szavakat, egyszerűen kihagytam az alanyt, ahol csak lehetett.

– A fülszöveg tanúsága szerint „aki olyan optimista, hogy többször kötött már házasságot, annak érdemes elolvasni többször” is a könyvet. Miért? Ad benne talán valamilyen receptet az örökös újrakezdőknek?

– Sem recept, sem tanács nincs ebben a regényben, ahogyan talán más realista regényekben sincs. Én kritikai realista volnék, aki megfigyel, és leír. A tanácsot vagy receptet az olvasónak kell kihámoznia.

– A mű főhőse Goethe-kutató filosz. Mennyire ásta bele magát Ön Goethe műveibe?

– Eléggé. Ami magyarul hozzáférhető a könyvei közül, mindet elolvastam. Abból is sokat, ami róla hozzáférhető. A német kiadóm felajánlotta Goethe összes művét harminchárom kötetben, németül, de erre azért nem vállalkoztam.

– Egyébként jól tud németül?

– Be kell vallanom, hogy nem tudtam megszeretni a németeket, mert kiirtották az egész családom a Holokauszt idején. Nem tudom nekik megbocsátani, noha tudom, hogy nem ezek irtották ki. Ez olyan, mintha rasszizmus lenne, nem szeretem, de mit csináljak, ha ez van bennem? Talán azért nem tanultam meg rendesen németül, hogy bosszantsam őket.
Rájöttem, hogy ha mindent többes számban mondok, akkor nem lehet nagy baj és még meg is értik.

– Engedje meg, hogy még egy kérdés erejéig visszatérjek Goethéhez. Köztudottan szerette a nőket, a könyv tanúsága szerint legalább száz nővel akadt dolga, ami nem kis teljesítmény. Mit tudott Goethe, amit egy átlagférfi nem?

– Addig érdekelték a nők, amíg ábrándozhatott róluk, amint megkapta őket, már nem is volt olyan fontos az egész. Legnagyobb szerelmével jóformán nem is találkozott. Gonosz és féltékeny ember volt egyébként. Ezenkívül szép volt, okos, nagyon sikeres. Mi kellhet még?

– Jánosnak három felesége és hét szeretője volt. A könyv üzenete szerint ez a jó magyar átlag. Elárulja az Ön személyes statisztikáját?

– Miért foglalkoznánk velem?

– Nem szereti, ha intimitásokról faggatják…

– Igen, én valóban szemérmes alkat vagyok. Korábban úgy írtam a könyveimben az erotikus dolgokról, mintha a harmincas évek amerikai filmjei lennének. Közeleg egymáshoz két arc, és amikor már biztosan lehet tudni, hogy mi fog történni, mert a nő lehunyja a szemét, akkor egy tüll függöny beleng a képbe. Tudniillik az amerikai filmekben szerelem idején erősen szeles időjárás van.
Így írtam én is a regényeimet, úgyis tudja mindenki, hogy megy ez, és aki nem tudja, nem tőlem fogja megtanulni.

– Jánoska érezhetően tart az öregségtől. Ön hogy áll ehhez a kérdéshez? Ő a keze fején érzékelte leginkább az idő múlását. Ön melyik testrészén?

– Én mindenütt. Nem az öregség aggaszt, hanem a lehetséges betegségek.

– Jánoska vagy Ön hogyan látja: mi a legnagyobb baj a nőkkel? Miben kellene változniuk az eredményesebb párkapcsolatok érdekében?

Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?)

Bálint Vera