Az történt, hogy pár évig csak jöttek a karácsonyi levelek, de a végén már válasz nem ment. Szégyellem is, mert a mi házasságunkhoz semmi köze nem volt ahhoz, hogy egy lapot ne küldjek Nektek. De szégyelltem a helyzetet, s mindent, ami kialakult volt férjem Botond és köztem.

Na, onnan kezdem, hogy lányom, Dina elkerült Debrecenbe, a főiskolára. Azt el is végezte, lett belőle angol nyelvtanár és művelődésszervező menedzser, majd tovább ment és Pesten, a Gazdasági Főiskolán közgazdász lett, azt is befejezte. Így hát a lányom kétdiplomás lett. Közben Martin fiam is elvégezte a középiskolát, leérettségizett, szoftverüzemeltetői szakmát kapott, majd felsőfokú programozást tanult. Aztán tanult tovább, és a főiskolán most utolsó éves. A gyerekek egymás után szépen kirepültek, miközben én és a férjem rájöttünk, hogy elmentünk egymás mellett. Botond nagyon sokat volt távol a családtól. Minden teher rám hárult, családi dolgokban, gyermeknevelésben nem vett részt, mindig egyedül vívódtam, görcsöltem, mindhiába. Közben (feltételezésem szerint: a sok idegesség miatt) gerincsérvről műtöttek, ami igen megviselt, sőt maradandó károsodásom is maradt. Sokat olvastam, míg rá nem jöttem, hogy pszichoszomatikus gondjaim vannak és visszatérőek. Jártam szakembernél, aki igaz, nem tudott segíteni családi gondjaimon, de tablettát írt átmenetileg. A tablettát nem lehet örök időkig szedni, erre én is rájöttem. Annyira kibuktam már a végén, hogy Botond átnéz rajtam, a gondokat a szőnyeg alá söpri, hogy egyre azon gondolkodtam, hogy válás mellett döntök.

Végleges döntésem azon alapult, hogy Botond sokat kimaradozott és nagyon ivott, az alkoholba menekült. Próbáltam vele beszélni, de mindhiába. Szerintem ez volt a gyökere mindennek. Végül közösen megbeszéltük a dolgokat, mindketten arra az elhatározásra jutottunk, hogy szétválnak útjaink és mindenki éli tovább az életét. Én még egy ideig küzdöttem a család egybetartása érdekében, de rá kellett jönnöm, el kell, hogy engedjem, mert belepusztulok abba, hogy mindennap megaláz ocsmány beszólásaival és azzal, ahogy ő hívott engem másfél éven keresztül. „Baromarcú” – ez volt a legkedvesebb szava… hozzám.

Innen már nem volt visszaút. Megfogadtam, hogy a hátralevő életem megpróbálom leélni úgy, hogy ne legyen heves szívdobogásom, hányingerem, s ne legyenek fulladásos rohamaim, sírógörcseim stb. Megpróbálok megállni saját lábamon, még ha átmenetileg fájdalmas is lesz mindenkinek. Nagyon féltettem a kisebb gyermekemet, Martint, akinek még szüksége volt nagyon az apjára. Bár ha belegondolok, alig-alig volt itthon, amikor meg itthon volt, aludt.

Abban is látom házasságunk megbukását, hogy egy ideig Botond – a rendszerváltáskor – munkanélkülivé vált. Régi munkahelyét otthagyta és elment futballedzőnek, bejelentés nélkül. Bár erről ő nem tudott, hogy mindez illegális. Az egyesület nem jelentette be, csak később én jöttem rá, amikor a főiskolához munkáltatói igazolást kellett volna becsatolni kollégiumi elhelyezéshez. Majd kitették a szűrét, hisz tudott dolog, hogy minden évben általában új edzőt alkalmaznak, Botond munka nélkül maradt. Egy ideig bántotta ez, majd megszokta a tétlenséget... Akkor már nem nagyon tetszett a munka neki. Bár lehet, hogy ő másként élte meg… én úgy fogtam fel, mintha nekem nem lett volna állásom. Mindenkit megkerestem, hogy vegyék fel a férjemet dolgozni, közben nem sikerült, mert ő maga sem akarta annyira, meg úgy is állt hozzá.

Később azért mégis sikerült elhelyezkednie: a régi munkahelyéből kivált Kft. alkalmazta. Jelenleg is ott dolgozik, ez egy német cég. Üzemvezető ott Botond, persze a papírmunka mellett fizikait is végez, bár nem nehéz fizikai munkát. Igaz, ez már nem az a régi iroda, ahová a rendszerváltás előtt, mint jóképű futballista bejárt és anyagbeszerző volt.

Biztosan őt is megviselte ez az egész hercehurca. A gondom az volt, hogy az alkohol akkor mindennapos volt nálunk, anyázott és egyebek, amit én nagyon fájlaltam, sőt megfogadtam, ha tudok, kimenekülök ebből a házasságból. Arra is rájöttem, hogy minden betegségemet ezek a gondok okozták. Sokáig viaskodtam önmagammal, míg egy alkalommal kilökött az autóból. Szerintem maga sem tudta, hogy miért, sőt a lakásunk nagyszobájába sem engedett be, a fizetését nem láttam. Azt, hogy volt-e neki valakije, még ma sem tudom, csak annyit tudok, hogy reggel fél 7-re járt haza és szégyenkeztem a lépcsőházban lakó régi szomszédok előtt, hogy a férjem reggelente jön haza, vagy részegen.

Egyébként mindig belém verte a csúfot, hogy ne is próbáljak még nő sem lenni. Ezek után más választásom nem volt, mint a válás. Nem vagyok büszke rá, sőt szégyellem magam ezért a döntésért, mert a családomat feladtam, mások kikezdett prédájává váltunk (pletyka).

Kifizettem őt banki kölcsönből, és most azt nyögöm, fizetem vissza. Ő, az általam adott összegből és szintén banki kölcsönből vásárolt egy régi polgári házrészt a belvárosban, tőlem kb. 200 m-re, a lakótömbünk másik oldalán. Egyébként sosem találkozunk… más időbeosztásunk miatt, mégis közelünkben lakik. Ezt is megértettem, hisz itt élt, ezt a környéket szokta meg. Nagyon sok a fizetnivalója, csakúgy, mint nekem. Ám ő férfi létére még nehezebben tudja beosztani a pénzét, mert sosem tudta igazán. Sajnos a keze „lyukas” volt. Kevés pénzből ma már művészet megélni, ezt Ti is jól tudjátok, Drága Barátaim.

Martin így levelezős lett a főiskolán, ennek a költségeit is én viselem, mert Botond egyáltalán nem tud anyagilag hozzájárulni, állandóan rinyál nálam, hogy még "kenyérre sem telik neki." Ezzel a szlogennel nagyon jól el tudja adni magát a környezetében, sőt még sajnálják is.

Közben meg az általam felajánlott ingóságokat nem vitte el, játszotta a fejét, így nekem megmaradt a teljesen berendezett lakás, míg ő hitelkártyákra kezdett új holmikat, bútorokat vásárolni, amikor nem volt szükség rá, na meg drága tévét, amikor két TV-nk is volt. A korábban közösen megszerzett bútorokra azt mondta, hogy „szoc.komosak”, neki azok nem kellenek. Maradtak nekem, most is azt használom.

Majd ő megmutatja – ez volt a szövege. Azóta is mutatja, mert összecsaptak felette a hullámok. A sok hitel egyszercsak megbénította anyagilag. Jött, hogy segítsünk, mert neki annyi...

Összeszedtem neki pénzt, akkor kihúztam a kakiból a fiam kérésére. Azt követően az utcán észre sem vett, sőt ledumált, amikor meg mertem kérdezni, hogy mikor óhajtja megadni a kért kölcsönt. Már nem is akarom másként mondani. Nem alacsonyodok le arra a szintre...

Immáron két éve, hogy elváltunk és külön élünk.

Én megfogadtam, hogy beszélek vele, hisz a gyermekeim apja és azoknak szüksége van apára és anyára is, mind két szülőre. Sokszor még a mai napig is nagyképű velem és megpróbálna belém taposni, még most is bántani, de már nem tud, mióta megváltoztak a dolgok, már nem vagyok baromarcú, most már Marietta vagyok.

A válást követően, sebeim nyaldosása után – mert fájt!! – kigondoltam, hogy felújítom a volt közös lakásunkat, ami már az enyém lett. Hitelt vettem fel és némi saját forrásból újjá próbáltam varázsolni kicsi otthonomat. Ez év júliusában történt mindez: falaztattam, minden vezetéket kicseréltettem (víz, gáz, villany), majd a lakás magvát, vizes blokkját újra csináltattam, burkoltattam, aztán pedig festés-mázolás következett. Már a lomok selejtezéséig foglalkoztam hajnalig, amikor másnap az új tűzhelyemen próbáltam megfőzni az első kakaspörköltemet. Észrevettem, hogy az energiatakarékos edényem nem szuszog (AMC edény), gondoltam, elzáródott és félretettem. Kb. fél óra múlva a frissen burkolt és festett-mázolt konyhában a gyorsfőzőm oldalt elkezdte fújni az olajos, zsíros szaftot, ki a járólapra, na és a falra. Ekkor megijedtem és vizes konyharuhát dobtam a főzőre, ami leirányította a járólapra a kilövellő pörköltlevet, amin megcsúsztam, fordultam egyet, majd megemelkedtem és a jobb oldalamra zuhantam. Hallottam, hogy törnek a csontjaim. Odanéztem, s akkor már láttam, óriási baj van, hisz az alsó végtagom felére csökkent. A csontjaim elcsúsztak egymás mellett. Őrült fájdalom nyilallt belém és maga a tudat is sokkolt, hogy be vagyok a biztonsági hevederrel zárva, egyedül a lakásba. Hétvége volt, szombat délelőtt… Őrjöngve kiabáltam segítségért, de nem hallotta senki, vagy nem akarták meghallani. Ma sem tudom, miért, azaz, tudom, hogy az egyik kolleganőm, aki felettem lakik, hallotta. Később elmondta, hogy azt várta, más találjon rám, mert ő nem akart rohangálni… Mondhatom, levizsgázott emberségből nálam, meg is fogadtam, én sem fogom emberszámba venni többé, amiért nem segített mentőt hívni.

Végül hason csúszva, kúszva, a mobil telefonomért próbáltam nyúlni. Szerencsémre a konyhában volt a pulton. Martint, a fiamat sikerült elérnem, aki az apjánál volt, és rohant haza hozzám. Ő szembesült legelőször az állapotommal, majd nagy nehezen a ház lakói is megjelentek. Ezek után már nem volt kérdéses, hogy műteni kell. Debrecenbe szállítottak, ott öt óra múlva megműtöttek, addig őrjöngtem a fájdalomtól. A jobb alsó lábam, a kül-, belbokám és a lábszárcsontom spirálisan eltörött vagy 22 darabba, amit úgy „legóztak” össze. Ez augusztus 27-én történt, kezdtem már gyógyulgatni, amikor november 2-án bezuhantam a szobába a könyökmankóimmal, és ismét kettétört a műtött lábam…

Elszállított a mentő, de már nem nyitották fel ismét a lábam, mondván, igaz, átrendeztem a fémeket, csavarokat, de ha felnyitják, nagyobb bajt okoznak, így hát úgy hagyták. Egy ideig ismét kezdtem elölről a jegelést és a fájdalom elviselését, meg a gyógyuláshoz szükséges fekvést. Karácsony felé újra mozdulni tudtam, azonban járás közben fájdalmat éreztem, amit jeleztem az operáló orvosomnak, aki megröntgeneztetett, majd karácsony másnapján leültetett és közölte, hogy az új évben, január 3-án feküdjek be megint a debreceni kórházba és másnap megműt. Kiszedi a beépített „támfalakat”, fémeket, szegecseket, mert a második esésem óta nem a megfelelő helyen vannak, s az egyik szegecs nyomja a bokacsontomat, ez nehezíti a járásomat, attól szúrhat, fájhat a terhelés alatt a lábam.

Így ért a Szilveszter, egyedül. Mindenki várta az új évet, míg én készülődtem az újabb operációra. Aztán lányom, Dina január 3-án beszállított a Traumatológiára és megműtöttek. Most otthonomban vagyok a varrataimmal, amiket hamarosan kiszednek, s talán a gyógyulás útjára térek. Ezt követően lesz egy komplett utókezelésem Bükkfürdőn és reménykedem, hogy ismét munkaképessé válhatok. Ezen leszek, hisz eddig kitartottam, bár sokszor meginogtam, mert sok barátom elhagyott. Ma már rájöttem, ezek is érdek-barátok voltak nem kár értük, de nagyon fájt, fáj.

Hisz csak a gyerekeim maradtak nekem, akik távol vannak tőlem, másik városban.

Azt még nem is közöltem, hogy a lányom múlt év június 28-án férjhez ment egy fotóművészhez, akinek komoly vállalkozása van és a lányom is és a fiam is nála dolgozik. Martin informatikus-operátorként, lányom meg volt már minden, osztályvezető, mikor mit kívánt a cég... Ismert dolog, hogy saját vállalkozáskor többrétű munkát kell végezni. Dina lányom a sokrétűségét most kihasználhatja. Ha kell, angolul tolmácsol, ha kell, közgazdász és a többi. Gyermekáldás előtt még nem állnak, igaz majd tervezik, de egyelőre a lányom szeretné magát kipróbálni más munkakörben,... rájuk bízom, majd eldöntik.

Három szobás társasházi lakást vásároltak két éve, előtte két évig együtt éltek, amikor úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Csodálatos szép esküvőt és lakodalmat álmodtak maguknak, amit aztán sikerült is kivitelezniük. Nagyon szépek voltak, még az újságok is megemlítették a frigyet.

Így hát a kis lakás kiürült, üres lett, pedig mindig lakás után kajtattam, hogy majd kicseréljük. Ember tervez, Isten végez!

Ez lettem én, ez lett belőlem: egy elvált nő, aki a párját nem találja. (Akár a volt férjem.) De semmi sem örök, minden változó. Itt azért még megemlíteném, hogy fiam kérésére karácsonykor (betegen) meghívtam volt férjemet és megpróbáltam ünnepi ebéddel és vacsorával megszépíteni a gyerekeim és Botond karácsonyát. Láttam, jól érezte magát, hogy ismét családja körében volt, be nem állt a szája, de ez is elmúlt, mert hát a szeretet ünnepe nem tart sokáig, pláne, ha azt nem is táplálja igazán szeretet.

Azt nem állítom, hogy én vagyok az igazi feleség, és nekem nincsenek hibáim. Biztosan vannak, sőt, mindnyájunkban van hiba, csak kompromisszumot kell kötni, teret kell adni a másik félnek is, és tiszteletben kell tartani egymást.

Megígértem magamnak, hogy ezek után sem adom ki a családomat, akár a volt férjemet a szomszédok csemegéjének. A gyerekek sokszor látogatják az apjukat, de ez fordítva nem működik. Sajnos. Bár az utóbbi pár hétben azért láttam némi javulást, hisz Botond is magányos. Gyermekeimet is nagyon megviselte a család szétesése, és ismételten csak azt tudom leírni, hogy tíz évvel korábban kellett volna megtennem ezt a lépésemet, de nem volt bátorságom hozzá, főleg Martin fiam miatt, na és Dina miatt sem. Próbáltam elérni, hogy minél tovább legyen nekik apjuk. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy nekik ugyan volt édesapjuk, igaz keveset volt itthon, ám nekem mégsem volt párom, hiába éltem párkapcsolatban, mégis egyedül voltam, egyes egyedül.

Most vagyok, élek, pár nélkül, s várom a felépülésemet. Bízom Istenben, hogy megsegít. A válás óta eltelt két év, és most már tudom, tisztábban látom, hogy házasságunk megromlásával hozzáértő szakemberhez kellett volna fordulnunk. Meggyőződésem, ha mindketten ezt választjuk és egy időre külön költözünk, talán megtapasztaltuk volna a párnélküliséget, az egymásra utaltságot, s ma nem itt tartanánk.

Ölel benneteket, régi barátaim:

Marietta”

Egy olvasói hozzászólás

Kedves Marietta!

Nagyon átéreztem, amit írtál.
Én másodjára vagyok férjnél, a mostani párom 14 évvel idősebb nálam. Két éve vagyunk házasok, de már elkezdődött a terror az ő részéről. Nyolc hónapja élünk együtt, ugyanis ő Amerikában él, és mi nyolc hónapja jöttünk ide ki, hozzá. Mindent feladtam otthon, született egy közös gyerekünk is, és most itt tartunk, hogy csak cselédnek használ. Csúnyán beszél velem, már háromszor ütött meg, és amire csak itt jöttem rá, komoly alkohol problémákkal küzd.
Nagyon nehéz elviselni, és sajnos még nem tudom, mit is tegyek.
Az eszem azt diktálja, meneküljek tőle, de félek, nem fog elengedni a gyerek miatt.
Nem tudom, hogy egy férfi mitől érzi magát különbnek a nőnél, és mi jogon engedi meg a bántalmazást, a gorombaságot.
Most azt mondom, bárcsak ne ismertem volna meg, de sajnos ezen már nem tudok változtatni. Egy jó dolog van, amit kaptam tőle eddig: a 14 hónapos kisfiunk, David.

2010. január 22.

Üdvözlettel: Elizabeth